„Megtanultuk elviselni, hogy nem mindenki fülének cseng jól a nemzetállam szó, de jó, ha mindenki ebben az országban, akármeddig és akármilyen céllal tartózkodik is nálunk, tisztában van azzal, hogy itt a többség ma is keresztény gyökerű nemzetállamban kíván élni. S ami ez ellen hat, akár belülről, akár kívülről, azt ártalmasnak tartjuk. Ne higgyük, hogy ezzel egyedül vagyunk! Európa országai számára ugyanis eddig még senki nem tudott ennél jobb, természetesebb és élhetőbb formát találni. A nemzetállami tudat húzóereje nemcsak a II. világháború alatt, hanem utána is kellett ahhoz, hogy a nyugat-európai országok magukra találjanak. Nálunk akkor elnyomták ezt a tudatot, a szovjet blokkban csak akadályt jelentett. Viszont Nyugat-Európa meglódult gazdasági fejlődése akkor széles néprétegeket is magával húzott. Nálunk ez a lépcsőfok a háborút követően birodalmi okokból, a rendszerváltozás után pedig egy kormányonként prolongált belső rendezetlenség miatt másodszor is kimaradt. Pedig a közös föllendülésnek ezt a gazdasági lépcsőfokát egyetlen kormány sem ugorhatja át, ha egészséges nemzetben gondolkodik.
Amikor Szent Istvánt és a keresztény államiság kezdeteit ünnepeljük, akkor tehát letesszük a voksunkat a mellett az államalakulat mellett, amelyet a magát gondosan bölcs tanácsadókkal körülvevő nagy király egyedüli útként jelölt ki az akkori magyaroknak. Az idő olyannyira őt igazolta, hogy Európa gyengülő immunrendszere, ha még egyáltalán működik, sokkal kevésbé az unión, inkább ma is a kisebb közösségek összetartó erején, az ezeréves múlton és a nemzetállami tudaton múlik.”