Az ideológiák harcáról − Migráció és mi I.

Migráció és mi címmel körkérdést és cikksorozatot indít a Mandiner: vezető magyar véleményformálókat kérdezünk meg arról, mit gondolnak az egyre forróbb témává váló migrációról és a kapcsolódó jelenségekről.

*

Az ideológiák harcáról

Csizmadia Ervin, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatójának írása

A politika a világ egyik legnehezebben mozduló szférája. Nem csoda, hogy a világ egyik legnagyobb politológusa, a nemrégiben elhunyt Robert A. Dahl jó pár éve elbájolónak nevezte, hogy a politika ma is 19. századi módon próbál megoldani konfliktusokat. Holott ma éppenséggel 21. századi ideológiákra és konfliktuskezelési eljárásokra lenne szükségünk.

Minden tiszteletem Dahlé, de – véleményem szerint – nincs igaza. Sőt majdhogynem az ellenkezője az igaz: ha 19. századi ideológiáink lennének, sokkal jobban tudnánk reagálni kialakuló konfliktusainkra, többek között az egyre nagyobb méretű bevándorlási válságra. Miért? Mert érzékenyebbek lennénk az egyéni jogokon túli szempontokra is.

Csakhogy nem ilyen ideológiáink vannak; az állítólagos tolerancia korában az ideológiák és az ezek nevében egymás ócsárlására bármikor kész csoportok jóval zártabbak, mint korábban.

Napjaink ideológiái zártak. Két éve Kovács András Bálint remek cikket írt erről. A lényeget ragadta meg, amikor amerikai példán azt fejtegette, miért gondolja a liberális tábor hülyének, a konzervatív pedig erkölcstelennek azokat, akik nem olyanok, mint ők. Szerintem valahol itt van a kutya elásva: a 21. század egyre kevésbé tud mit kezdeni az ideológiai mássággal – s most a világért sem akarom ide keverni az egyéb fajta másságokat.

Maradjunk annyiban, hogy a mi korunknak a „vérében van” a másik tábor, vagy a másik ember ideológiai, szellemi, erkölcsi lenézése és leminősítése. A liberálisok különösebb gondolkodás nélkül nacionalistának, maradinak, idegengyűlölőnek, a haladás kerékkötőinek minősítik a konzervatív értékek vallóit; a konzervatívok erkölcstelennek, ál-toleránsnak az egyéni szabadság, az emberi jogok és a progresszió képviselőit.

Az egyik esetben csak egy okos, a másikban csak egy erkölcsös lehet.

*

De ha azt hisszük, hogy ezek az egymásról alkotott vélemények könnyen megváltoztathatók, akkor nagyon tévedünk. Mégpedig azért nem könnyű (s talán nem is lehet) ezeken változtatni, mert nem pusztán pszichológiai vagy lelki beállítódásokról van szó. Ha azokról lenne, neveléssel, ráhatással, meggyőzéssel talán könnyebb lenne módosítani rajta. De semmi jelét nem látni, hogy ezeken bárki (legfőképp a nevelési-oktatási rendszer) változtatni akarna. Így tehát kénytelen vagyok megállapítani: távolról sem célszerű, ha magatartásbeli defektusoknak minősítjük őket. Helyesebb, ha azt mondjuk: ilyen társadalmat működtetünk; a 21. század elejének politikája olyan társadalmi struktúrát preferál, amelyben az emberek akkor érzik jól magukat, ha olykor végletesen megkülönböztetik magukat másoktól. De ez még nem elég: nem elég, hogy „mások” vagyunk, a tőlünk eltérő értékeket vallókat csak úgy tudjuk szemlélni, mint ártó lényeket, akiket ki kell iktatni, marginalizálni kell, de mindenesetre nem tekinteni őket a „nemzet”, a „demokratikus közösség” stb. tagjának.

Ez azért is mellbevágó tapasztalat, mert állítólag a tolerancia korában élünk. Némi ellentmondásnak tűnik számomra, hogy az elmúlt tíz évben egetverően növekedett a nyíltan intoleráns emberek és nyilvános megnyilvánulások száma. Itt most intolerancián valami olyan attitűdöt értek, amely meg sem kísérel semmire magyarázatot keresni, hanem megelégszik a legbrutálisabb klisékkel (és persze személyre szóló diszkreditációval). Akármennyire is szeretnénk, ha egy toleráns társadalomban élnénk, ettől fényévekre vagyunk.

Lehetne méricskélni, hogy a társadalom mely csoportjai vannak távolabb, s melyek közelebb egy nyugodtabb, produktívabb, toleránsabb viselkedéshez. Itt is mindenki mondja a magáét. Ám a döntő tényező szerintem az, hogy pillanatnyilag a létező társadalmaknak talán nem is nagyon van szükségük toleranciára. Aminek az az oka, hogy valójában elég közel kerültünk ahhoz az állapothoz, amikor társadalmak helyett, inkább individuumok összességéről vagy egymás mellett élő s egymástól jól elkülönülő csoportok összességéről beszélhetünk.

Ezt lehet soha nem látott szabadságként, de – másfelől – a szabadság előli menekülésként is nevezni (hogy Erich Frommot is ideidézzem egy pillanatra.

Nekem nagyon úgy tűnik: az egyik legnagyobb különbség a Dahl által említett 19. század és a 21. között a szabadság értelmezésében áll. Kétszáz éve szó sem volt ilyen mértékben individualizált társadalmakról; a kor embere nem is nagyon tudta, hogy a szabadságot szinte kizárólag (mint ma) egyéni szabadságként kéne értelmeznie. Ráadásul a 19. századi liberálisok jelentős részben vallásosak, ezen kívül a kollektív értékek pártolói is voltak.

Roppant érdekes például elolvasni a néhai francia köztársasági elnök, Valerie Giscard D’Estaing könyvét; amelyben arról ír, hogy a francia forradalom utáni időszakban a szabadság fogalma egészen mást jelentett, mint ma.

*

Nem siránkozásképp mondom, csak a változást szeretném rögzíteni: ma a liberális oldal nem nagyon tud mit kezdeni a nem egyéni szabadsággal. Kérdezhetnénk persze: van-e nem egyéni szabadság ma is? Természetszerű, hogy van. A szabadság fogalma elvben ma sem írható le az egyéni szabadság fogalmával, de a 21. század liberalizmusa nehezen birkózik meg ezzel, pontosabban alig-alig. S nem is nagyon érdekli, ami túl van saját ideológiai határain.

Nem azt állítom persze, hogy a konzervatív vagy a nemzeti oldal sokkal perspektivikusabb vagy nyitottabb lenne. A nemzeti szuverenitás védelme természetesen egy legitim igény, de ezt is lehetne képviselni nyitottabban, nem olyan elidegenítően, ahogyan ezt Magyarországon csinálják.

S hogyan függ mindez össze a bevándorlással? Nyilvánvalóan úgy, hogy egy ennyire összetett problémával csak akkor lenne esélyünk megbirkózni, ha egy olyan helyzetben lennénk, amikor az egymásnak feszülő ideológiák nem ennyire zártak, hogy ne mondjam: dogmatikusak. Egyetértek azokkal, akik szerint egy ilyen válsághelyzetben szükség van azonnali döntésekre és azonnali cselekvésre. De van a dolgoknak egy másik szintje is, mégpedig a nem azonnali, a közösen kitalálható, közösen megtervezhető szint. Ezt viszont csak akkor tudjuk elérni, ha az ideológiák nem zárulnak magukba, ha a „hülyézés” és az „erkölcstelenezés” valamelyest enyhül.

Illúzióim ugyanakkor nincsenek, s azért nincsenek, mert – mint írtam – a 21. század társadalmaiban talán nincs is szükség arra, hogy másképpen intézzük a dolgainkat. Ha egyáltalán nem érdekel bennünket a másik tábor (vagy csak mint szidalmazásunk tárgya), akkor ugyan miért is akarnánk vele bármit is másképpen csinálni.

Végső soron tehát a politika a 21. század elején nem tudja átrajzolni a felek egymásról alkotott véleményét, s ha netán szeretnénk is: nem tud „visszarajzolni” minket a 19. századba. Robert Dahl hatalmas politikatudós volt, de tévedett abban, hogy a mi korunk olyan lenne, mint az. Egyáltalán nem olyan. De nem is olyan, amilyennek az elmúlt 25 év hurráoptimista hevületében gondoltuk. Az ideológiák egyre zártabb küzdelméhez pedig – semmi kétség – a hátteret a szintén magukba záruló társadalmi csoportok adják. Azaz: mi.