„Van egy olyan virtuális valóság, amely az európai civilizáció kulturális örökségére, többek között az önkritikus görög filozófusokra és az önreflexív keresztény bölcseletre támaszkodva egyre inkább elszakadt a természeti-társadalmi valóságtól. Ez a »realitás« a liberalizmus, amely önjavító gondolkodás helyett egyre inkább civilizációs antitézissé vált: tagadni kezdte, meghaladottnak bélyegezte a természeti valóság talajára épített társadalmi intézményeket és normákat – egyébként éppen az azoknak köszönhetően bekövetkezett technológiai és szociális fejlődésre hivatkozva. A szolgáltató államok kiépülésével az emberek egyre ritkábban kerültek olyan »éles« helyzetbe, hogy megtapasztalhassák ezeknek az értékeknek a jelentőségét. A közegészségügy, a szociális háló és minden intézmény, amely a közvetlen felelősséget levette a vállukról, a közösségi szellem elhalványulásával járt. A biztosítók kifizették az árvízkárt, nem kellett többé kalákában építeni a házakat. A fizetett hadsereg megvédte az országot, nem kellett többé fegyvert fogni. Nem éltünk át halálos járványt vagy háborút, és még az idős vagy beteg rokonaink ápolását is elvégzi helyettünk az állam. Ez az elidegenedéssel párosuló fejlődés igazolni látszott a vadliberalizmus tanait, a hatalmi tényezővé, kötelező világnézetté váló világrend pedig saját működőképességének a fenntartása céljából elkezdte felélni azokat a javakat, amelyeket a korábbi generációk halmoztak fel. Íme: a házasság, a család eszméjének lerombolásával Európa eredeti népessége jó ideje rohamosan csökken. A nem dolgozó tömegek helyzetbe hozása hatalmas károkat okozott a munkamorál tekintetében. A jogkövető és a bűnöző állampolgárok közül gyakran az utóbbiaknak kedvező liberális jogértelmezés a társadalmi morálra mért súlyos csapást. A bevándorlókat a civilizáció felépítésében részt vevő »őslakosoknál« előrébb soroló gyakorlat pedig integrálhatatlan milliók népvándorlását indította meg Európa felé.
A rendszer azonban csak addig maradhat fenn, amíg fel nem emészti az – általa amúgy megvetett – előző világrend által megtermelt javakat. Nem véletlen, hogy a liberális eszmék eleve életképtelenek ott, ahol egy másik, szintén életidegen virtuális valóság, a kommunizmus tervgazdasága már felélte ezeket a tartalékokat. Csak ott működnek, ahol nemcsak igény, hanem pénz is van rájuk. Magyarországon nincs. Nincs akkora népessége, hogy nélkülözze honpolgárai természetes szaporulatát. Nincs annyi bevétele, hogy kényelmes életszínvonalon fenntartsa nem dolgozó emberek tömegeit. Arra meg főleg nincs, hogy »bezzegszomszédja«, Ausztria gyakorlatát követve százezres okostelefonokkal és tanfolyamokkal foglalja le, és ki tudja, hány magyar gyermek kitanításához elegendő forrás felemésztésével egyesével integrálja az ide özönlő illegális bevándorlókat.”