Emlékezetpolitika

„Az a politikában divatos kifejezés, hogy emlékezetpolitika, rendszerint ordas indulatoktól begőzölt hőzöngőket juttat eszembe. Olyanokat, akik már nem is az ellenfélre fenekednek, hanem a sajátjaikat is megvetik, ha csak egy kis apró kilengésben is vétkesnek találják őket. Nincs konkrét bizonyítékom, csak némi emberismeretem, de bizonyos vagyok abban, hogy akik az Antall József-szobrot leöntik, azok nem bosszúszomjas komcsik, hanem csalódott jobboldaliak, akik Antallt túl liberálisnak találták. Hasonlóképp úgy vélem, Kádár sírját sem fasiszták, szélsőjobbosok fosztották ki, hanem bolsik, akiknek Kádár túl puhánynak (túl liberálisnak) bizonyult.

Tisztelnünk kéne a másik emlékműveit (olykor a sajátjainkat is). A szovjet megszállás áldozatainak emlékére a Szabadság térre tervezett emlékművet is. A Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete (Szorakész) kezdeményezte az új emlékmű felállítását a több mint nyolcszázezer áldozat előtti tisztelgés jegyében. Az elképzeléshez több szervezet és intézet csatlakozott, így a Magyarországi Németek Pécs-Baranya Megyei Nemzetiségi Köre, a Politikai Elítéltek Közössége, a Terror Háza Múzeum, a Veritas Történetkutató Intézet és több minisztérium is. Első pillanatban sajnos a német megszállás áldozatainak emlékműve körüli háború jut az ember eszébe, egy újabb emlékmű, lehet, olaj lenne az éppencsak hamvadófélben levő tűzre. De nem szabad ebből kiindulnunk. Próbáljuk józanul felmérni, hogy a Szabadság tér a XX. századi őrületektől és aljasságoktól való megszabadulás és egymással való kiegyezés ideális tere lenne, persze csak szimbolikusan, ugyanakkor nagyon is valóságosan. A két megszállás emlékműve egymás mellett ráébreszthetne mindenkit, mily csekély, lényegtelen a különbség a kettő között.”