Egyenesen a szívbe

„A kőzettani gyorstalpaló és spirituális ajtónyitás után betömtük magunkat a munkás Volkswagenbe és irány az Úrágya. A nagy dűlő kőrakásának tetején a kimondatlan kérdések már tolongtak a lázadók fejében, a válaszok pedig ömlöttek Istvánból. Nem tudom és valószínűleg a jelen lévők sem tudják már a válaszokat felidézni. Csak az »ott« és »úgy« levés igazsága maradt meg. A Szent Tamás tetőre átérve pedig már egyetlen erőtérben voltunk valamennyien. A Lét Élmény csiklandozta az auránkat. Az »Úr Istent!« és a »sóhajtozást« pedig a fejeken háromszor körbeszaladó mosoly láncolta össze.

Ebben a hangulatban ereszkedtünk le a Szepsy pincébe. Az alsó lépcsők és az első hordók adtak támasztékot a fénytől megittasodott kompániának. A hűvös, fehér pince falára pedig beosont mellénk a délutáni nap. István pedig a tőle ismert nagyvonalúsággal öntötte a szabadság földjének termését a poharakba és közben egyre csak válaszolt a legbenső lelki életét firtató faggatózásokra is. Most sem, és egyre inkább nem a megformált szavak és mondatok voltak a fontosak, hanem ahogy ez megfoghatatlanul megnyilvánul és egyenesen a szívbe érkezik. Hogy ott felrobbanjon. És felrobbant.

A nyílt színen sírták el magukat szépen sorban és egymás előtt a felnőtt férfiak. Meg a nők. Én egy Nyúlászóval teli hordó előtt lekucorodva hagytam hadd ömöljön a könnyem. Aztán a sírás nevetésbe váltott és így hullámzott ez rajtunk percekig. Persze mert beittunk, mondhatja az olvasó. Be bizony! Olyan információtól részegültünk, amit Szepsy István nem csak folyékony állapotban tud eljuttatni a világba. Nem mi voltunk az elsők, akikkel ez megesett.”