Hol tart ma a szőlészeti oktatás?

„Huszonhárom (te jó ég!) éve végeztem a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen, ahol szinte tisztán nagyüzemi technológiát tanultunk. Műtrágyázás, rovarölőzés, gyomirtás – ezek voltak az akkoriban mindennaposan használt technológiai elemek. Időközben kiderült, hogy ezzel a technológiával ugyan magasabb terméshozam érhető el, de a talaj, és rajta keresztül a növények tápanyagtartalma csökken, azaz egyre értéktelenebb, ízetlenebb étellel kell beérnünk.

Ennek a felismerésnek a nyomán világszerte (értsd: mindenhol, kivéve Magyarországot) terjedni kezdtek a talajkímélő technológiák, az ökológiai gazdálkodás és annak talán legkonzervatívabb vállfaja, a biodinamikus termelés. A minőségi élelmiszertermelés megköveteli a minőségi szakembereket, és ez a változás az oktatásban is megjelent. A hiperintenzív termesztéstechnológiák oktatását lecserélték az ökológiai gazdálkodás tanítására, a „mindent mérgezzünk meg, ami mozog” szemléletet felváltotta a feromoncsapdák, természetes ellenségek telepítése, az óriási monokultúrák helyett a változatos növénytakarót javasoltak, a műtrágyák helyett újra a szervestrágya került előtérbe és a földet rengető traktorok helyett a kis gépek előnyeit kedték hirdetni.

S míg a világ halad a maga útján, addig nálunk ebből szinte semmi nem érezhető. A feleségem tavasszal fejezte be az OKJ szőlész-borász képzést, így az elmúlt évben betekintést nyerhettem a tananyagba: ugyanaz az elkeserítő nagyüzemi technológia, amit mi is tanultunk, olyan borzasztó állításokkal, mint pl. a tápanyagutánpótlást 40%-kal túl kell tervezni(!) a jó termés érdekében. 23 év alatt semmi sem változott a tanagyagban. A lemaradás elmondhatatlanul nagy.”