A félelem árnyékában

„Talán ilyen a természetünk? Elvégre sokan közülünk szeretik a borzongást, élvezettel ülnek fel a hullámvasútra, falják a horrorfilmeket. A többség viszont feltehetőleg nem ilyen. A felmérések szerint mégis rettegve figyelik a híreket, hol, kire csapott le az őrült kéjgyilkos, a kegyetlen rabló, s aztán torkukban dobogó szívvel futnak hazáig, minden sarkon, minden árny leple alatt kifent késsel várakozó gazfickóktól tartva. Pedig a helyzet az, hogy a kormányzati optimizmus ezen a téren nem áll messze a valóságtól: a befejezett emberölések száma uniós összehasonlításban sem magas, a 90-es évek magyar adataihoz képest csaknem ötven százalékkal kevesebb gyilkosságot követnek el mostanában. Ezért nyugodtan leszögezhetjük: Magyarország jó ideje nem tartozik a vadkelethez! S ugyanilyen fontos tisztázni azt is, hogy ezt halálbüntetés nélkül, ám a tényleges életfogytiglan kiszabásának fenyegető lehetősége mellett sikerült elérni.

Ennek alapján azt mondhatnánk, az irány jó. Jó, de valami mégsem stimmel, mert az a bizonyos szubjektív biztonságérzet változatlanul gyönge. A Nem attól félünk, amitől kellene című tegnapi cikkünkben Kó József kriminológus is rámutatott erre: az emberek durván túlbecsülik az erőszakos bűnesetek számát, az összes bűncselekményét pedig hasonló mértékben lebecsülik. (…)

A balhét azonban nem viheti el egyedül a sajtó és a filmszakma. Az emberek félelme ugyanis alapvetően a bizalmatlanságból táplálkozik, amihez kevés közünk van. Azért félnek, mert nem hiszik el, hogy az állam meg tudja védeni őket. Nem hiszik el, mert azt látják, hogy a Piroska néni udvarát kifosztó tolvajokat sem képesek elfogni a rendőrök, ha egyáltalán keresik. Az elfogott szarkákra pedig mi vár? Szabálysértési bírság? Fogház? A történet vége általában ugyanaz: az egyik tolvaj bemegy, a másik kijön, és kezdődik minden elölről. A hoppon maradt sértett meg szétkürtöli a faluban, onnan a rokonok felviszik a városba, és a hír médiumok nélkül is elterjed.”