Teljesen önkényes módon úgy gondolom, hogy az együttélést házasságnak lehessen nevezni, az együtt élők száma aligha lehet négynél több. A négy fő ideális, együtt jár azonban azzal a veszéllyel, hogy a közösség két párrá esik szét. Ezért talán jobb, ha a csoport háromtagú; heteroszexuális személyeket tételezve fel az összetétel egy férfi, két nő, vagy fordítva: két férfi, egy nő. A gyerekek jogait és jogállását természetesen szabályozni kell, az együttélés módját azonban nem szabályozhatja a jog. Azt azonban törvénynek kell kimondania, hogy kettőnél több személy is köthet házasságot. Erre azért van szükség, amiért az azonos neműek házasságára. Hogy senki ne mondhassa, ez csak amolyan furcsaság, nem olyan értékű házasság, mint egy férfi meg nő házassága, és a belőle származó gyerekek is csak afféle zabigyerekek. Az egyenlő méltóság elve megköveteli, hogy három vagy négy ember frigye éppen olyan házasságnak tekintessék, mint bármely más házasság.
Végezetül érdemes még egy dologról szót ejteni. Az természetesen a házassági közösség tagjainak magánügye, hogy párosával vagy együttesen kívánnak-e szexuális életet élni. De minthogy az egész projektnek fontosabb talán a pedagógiai küldetése, mint a családjogi, a csoportszexnek is megszívlelendő a pedagógiai értéke. A nők ugyanis általában könnyen feloldódnak a csoportszexben, kedvesek egymáshoz, szeretik egymást, még ha nem válnak is biszexuálissá. A férfiak ellenben, hiába tárta fel Kinsey felmérése, hogy 37 százalékuknak volt valamiféle homoszexuális élménye, az eltitkolt homoerotikus késztetés pedig akár homophob gyűlölködésben is megnyilvánulhat, kevés kivétellel a csoportszexben is úgy viselkednek, mintha érettségi banketten lennének: Parancsolj, kérlek. Nem, nem csak utánad…! Csodálom, hogy nem megy el a nőknek a kedve mindörökre tőlük.