Hat hónap, hat év, hatvan év

„De mi történt közben a társadalommal? Ha magunk mögött tudtuk a politika és a gazdaság átalakítását, miként változott az a közösség, amely Magyarországgal azonosítható? Nyilván nem egyszerű modern politikai közösséggé alakítani azt a társadalmat, amelynek olyan csekélyek a demokratikus hagyományai, mint a magyarnak. (A jelenség Európának ebben a felében nem egyedi.) Jellemző, hogy az ezerszáz éves magyar államiságból mindössze nyúlfarknyi köztársasági esztendőkre futotta. De itt és most nem kizárólag a történelmünk a téma. Sokkal inkább a közösen átélt eseményeknek az a megkerülhetetlen jellege, amit rendszerváltás katarzis nélküliségeként azonosíthatunk.

Elmaradt a nagy és a közös öröm. A magyar társadalom többsége nem érezte soha magáénak a rendszerváltást. Nem tett a szabadságáért semmit. Az ölébe hullott. Az állampárt leváltását célzó hosszú kerekasztal-tárgyalásokkal érzelmileg nem lehetett azonosulni, és ez a lelki deficit velünk maradt. (…)

Hosszú távon olyan társadalomnak kell létrejönnie, amely ellenáll a politikai populizmus és demagógia pártprogramokba csomagolt kísértéseinek. Olyan közállapotok megteremtésén munkálkodik, amelyben érvényesülhet a tehetség, a szorgalom, a rátermettség, és amely nem kirekesztő sem társadalmi, sem szociális, sem etnikai okok miatt. Egy olyan társadalom ideája körvonalazódott a fent vázolt gondolatmenetben, amelyet talán azzal a rövid mondattal lehet a legpontosabban összefoglalni: »A megfelelő embert, a megfelelő helyre«.”