Eltorzult liberális alkat, zsákutcás rendszerváltozás

„A liberálisok minden esetben tiltakoznak a külföldiek bevándorlását és letelepedését korlátozó intézkedések ellen, mondván, hogy mindenkinek joga van eldönteni, hol akar élni, s ebben nem akadályozhatják meg a választott területen már ott élő politikai közösség tagjai. Miért is nem? Azért, mert a politikai közösséghez (nemzethez) tartozás nem jelent többet szabadon létesíthető és megszüntethető jogviszonynál, tehát nem korlátozhatja egy olyan alapvető egyéni jog érvényesülését, mint a lakóhely szabad megválasztása. Akik így gondolkoznak, tagadják, hogy egy nemzet több volna az állampolgárok pillanatnyi összességénél, hogy azonosulást követelhet a közös vállalkozás céljaival, ahogyan még a 19. századi liberálisok vallották, és erre hivatkozva, sajátos érdekek szerint mérlegelheti új jövevények befogadását vagy elutasítását. Mondanom sem kell, hogy ez ma Európában lét és nemlét kérdése mindazok számára, akik ragaszkodnak az identitásukat meghatározó közösség megszokott életformájához, és úgy találják, hogy a gyors ütemű és tömeges bevándorlás azt gyökeresen felforgatja, lehetetlenné teszi.

A bevándorlók nem tudnak, esetleg nem is akarnak integrálódni a fogadó ország vagy földrész kultúrájába, hiszen többségüknek nem ez a célja, pusztán a jobb megélhetés(vagy valamilyen megélhetés) reményében keltek útra. A jogvédők számára nem elvi, pusztán mennyiségi kérdés, hogy adott esetben száz vagy százezer bevándorlóról van szó, s hogy azok egyetlen év vagy egy évszázad leforgása alatt érkeztek, mindez nem érinti az általuk védelmezett jogelv univerzális érvényességét. Akkor sem, ha az emberiség történetében ismert legnagyobb arányú népvándorlás, amely történetesen épp napjainkban zajlik, rövid idő alatt eltünteti a föld színéről az európai szubkontinensen kialakult jellegzetes civilizációt, vívmányaival együtt, melyek közé az egyén önrendelkezésével és az emberi jogok egyetemességével kapcsolatos meggyőződés is tartozik.

(...)

A liberálisoknak mindenesetre közös előfeltevése, hogy ami az egyéni és az általános közé esik, tehát minden különös történelmi körülmény és lokális érdek irreleváns, sőt éppen ez az, ami kiküszöbölendő. Mert az igazság csak egyetemes lehet. Mert a legitimitás forrása csak az egyének akarata lehet. És ha a különös közvetítéseket eltávolítottuk az útból, akkor az egyenértékűnek mondott egyéni célok között a jól megválasztott univerzális szabályok segítségével az erőforrások vagy jogosultságok igazságosan eloszthatók. Ezért nem szabad, hogy az egyéni akarat érvényesülését egyfelől, az általános törvény érvényesülését másfelől különféle lokális közösségekre, a jóról és a rosszról alkotott különös elképzelésekre való tekintettel korlátozzák.

Ez az okoskodás azonban csak első pillantásra tűnik ésszerűnek. A szabadság 19. századi filozófusai, költői és politikusai éppen ellenkezőleg, az egyén felszabadításához így vagy úgy a közjóval kapcsolatos elképzeléseket társítottak – alig találunk példát az ellenkezőjére.

És ennek így is kellett lennie. A liberalizmus eredeti célja ugyanis a különbség létjogosultságának kivívása volt. Szabadnak lenni azt jelentette: szabadon különbözni, fenntartani magunknak a megkülönböztetés jogát, és méltányolni ezt másokban is, akiket segítünk abban, hogy ők is ugyanígy cselekedhessenek. Egy különbség vagy pozitív, vagy negatív, vagy pedig nem létezik. Ahol különbség van, ott nem maradhatunk közömbösek.

A különbségek értelme sosem magánügy és sosem magától értetődő. Minden értelem nyelvi természetű, a nyelv megértése az, ami az embereket összeköti, az embereket az köti össze, hogy párbeszédet tudnak folytatni a különbségek értelméről. Értelmesen különbözni csak olyan közösségben lehet, amely tisztában van egy különbség értelmével, és annak a közösség léte szempontjából jelentőséget tulajdonít: elvárja vagy kárhoztatja azt. Mi értelme volna a szentségtörő viselkedésnek szakralitás híján?

A tolerancia-elv mai hívei számára azonban a különbségeknek egyáltalán nincs értelmük, ők válogatás nélkül mindenkivel szemben türelmet követelnek, mert jelentősége az ő szemükben nem a különböző változatoknak van, hanem az általános toleranciaszabály alkalmazásának. A semleges állam tehát kötelező közönnyel viseltetik az egyes életformák értéke iránt, még azokat is tűrnie kell, amelyeket amúgy elítélendőnek tart, eljárásaira nézve ebbeli véleményének nem lehet semmiféle következménye.

(...)

Hogy itt valójában egyenlőség-, illetve különbség-alapú liberalizmus ellentétéről van szó, talán még inkább megmutatkozik a melegek jogai körüli vitában. Európában egyre kevesebben vonják kétségbe a meleg életvitel legitimitását. Ugyanakkor sokan tiltakoznak az ellen, hogy a melegek a tőlük radikálisan különböző heteroszexuális életforma olyan jellegzetes intézményeit vegyék igénybe, mint a házasság és a gyermeket nevelő család.

Az emberi jogi aktivisták számára azonban épp ezek váltak harci kérdéssé. S nem azért, mintha a konfliktus kiélezéséhez fűződne érdekük, ahogyan azt rosszakaróik a szemükre hányják, hanem elsősorban azért, mert az egalitárius liberalizmus célja a különbségek és megkülönböztetések felszámolása. Egy identitásközösség vállalása ne járjon semmiféle következménnyel: az állam ne kívánjon a polgáraitól megkülönböztetett lojalitást, az iskola ne adjon mintákat az erkölcsi konfliktusok megoldására vagy az esztétikai ítélkezésre, a melegek rendezett párkapcsolata ne különbözzék a házasságtól (abban sem, amiben szükségképpen különbözik: hogy nem jár gyermekáldással), az antiszociális viselkedés ne járjon hátrányokkal stb. Miféle jó származik e képtelenségekből? Képtelenséget mondok, mert a tét és következmény nélküli döntéseket esetlegességük az értelmüktől fosztja meg. Ha nincs jelentősége annak, hogy miféle meggyőződés, ízlés vagy szenvedély vezet bennünket életcéljaink, hivatásunk, hazánk, szerelmi társunk megválasztásánál, mert minden választás ugyanolyan jó és ugyanarra jó, akkor miért kellene tisztelnünk egymásban a lelkiismereti döntésre képes erkölcsi lényt? Mi értelme marad a jó és a rossz közötti választásnak, ha az egyéni döntések jósága nem számon kérhető és nem szorul igazolásra?”

*

A fenti részletek Lányi András Eltorzult liberális alkat, zsákutcás rendszerváltozás című, a Kommentár folyóirat aktuális számában megjelent tanulmányából valók.