A bevándorlás politikai párbeszédéről

(David Cameron)

 

Ha országunkban hangzott volna el David Cameron fent idézett mondata, feltehetően nagy megbotránkozást okozott volna a magyar sajtó tekintélyes részénél. Pedig ez a mondat nem a mostani időkben, nem a menekülthullám Európa partjait csapkodó, felívelő szakaszában született, hanem 2011-ben. A probléma ugyanis nyugaton keletkezett, elsősorban a brit, a francia és az olasz társadalomban.

 

A konfliktus legfontosabb és sokáig rejtett forrása az volt, hogy a multikulturalizmusnak egy olyan felfogását érvényesítették és erősítették, amely a különböző népcsoportokat elszigetelt szubkultúrákként kezelte és nem egymás elismerése, megismerése, elfogadása volt a legfontosabb szempont, hanem az „élni és élni hagyni” jelszavával hagyták a világ különböző részeiről és civilizációból érkező embereket úgy tovább folytatni az életüket, ahogyan azt saját viselkedési kultúrájában megszokták. „A multikulturalizmus csak megerősíti a társadalmon belüli törésvonalakat, monolit blokkokként kezelve a közösségeket…”

 

Ismételten a brit miniszterelnöktől idézve megállapíthatjuk, hogy a „gettósodás politikájának” tartja a baloldal gyakorlatát, amely a társadalom széttöredezéséhez vezet. Az egységesebb, integráltabb társadalom eléréséhez, a felelősség felvállalásához, - ami politikájának célkitűzése- nem felelhetett meg ezen értelmezés további fenntartása. Azonban nem szeretném mondatait önmagukban, kiragadva a brit valóságból, az idegenellenesség idézhető hivatkozási pontjaiként itt hagyni, ezért bemutatok egy gyakorlati példát is, amely arra vezette az angolokat, skótokat, walesieket és az északi íreket, hogy a konzervatívok vezetőjének immár második alkalommal felhatalmazást adjanak a probléma kezelésére.

 

A főleg délen és Londonban élő indiai közösségekben az anyaországból hozott szokásoknak megfelelően a kényszerházasságok intézményét is megtartották Nagy-Británniában. „Hiba azt mondani, hogy a különböző közösségekben különböző törvényekre lenne szükség. A kényszerházasság szörnyű problémájával is foglalkozni kell: több ezer fiatal lányt, esetleg fiút hurcolnak el az országból esetleg a világ másik felére, ahol akaratuk ellenére házasságra kényszerítik őket, és gyakran erőszak áldozataivá is válnak. Mi, a társadalom, túl sokáig mondtuk azt, hogy ezek más kultúrákban történnek meg, nekünk el kell fogadnunk, és nem szabad közbe avatkoznunk, mert megsértenénk őket. Nem szabad elnéznünk a kényszerházasságokat. Törvénysértő, szenvedést okoz, lábbal tiporja az emberi jogokat; megakadályozásához kulturális és törvényi szabályozásra van szükség”.

 

A multikulturalizmus tehát egy olyan társadalmi forma, amelyben a különböző vallási, etnikai és viselkedési kultúrák egymás mellett elszigetelt szubkultúrákban élnek. Elsősorban a közel-kelet, az indiai (mint szubkontinens), afrikai és a ázsiai népcsoportokat azok, amelyek ezzel az elkülönüléssel élnek. A 2015. májusában megtartott brit választásokat megelőző kampányígéreteket és az azt követő intézkedéseket vizsgálva, láthatjuk, hogy a nyugati országokban eldőlni látszik egy olyan vita, ami legfőbbképpen rájuk tartozik. A brit konzervatív párt honlapján jelenleg is olvasható, hogy a britség elő mozdítása jegyében az „egy-nemzet koncepcióban” gondolkoznak és fognak kormányozni a jövőben is. 

 

A multikulturalizmus az 1990-es évektől kezdődő nyugati társadalmi berendezkedés egyik szegmensére jellemző leírás, így modern fogalom. Ha Magyarország 1920 előtti nemzetiségi viszonyaira alkalmazni akarjuk, szükségszerűen szembe fogjuk találni magunkat a történészek kritikájával. Teljesen feleslegesnek tartom saját múltunk újraértelmezését, ahányszor új fogalmakat alkot a kortárs politikai elit. Ha a 20. századi államokra alkalmazni akarjuk a mai multikulturális fogalmat, akkor nemcsak a Magyar Királyságra, de az Osztrák-Magyar Monarchiára, ez utóbbi területén kialakított Csehszlovákiára, Szerb-Horvát-Szlovén Királyságra, Romániára és Lengyelországra is alkalmaznunk kellene. Sőt tovább mehetünk ennél; a mai Románia és Szlovákia még mindig multikulturális országok. Ugyanakkor a történelem szakokon még mindig azt tanítják: a 20. század végére, a jelentős népmozgások és telepítések nyomán homogén nemzetállamoknak kell tekintenünk ezeket az országokat.

 

A témával kapcsolatban kritikusan megszólalókkal abban értek egyet, hogy a fent ismertetett problémát szelídebben és részletesebben is lehetne kezelni. Nekem úgy tűnik, hogy a kommunizmus alatt, majd utána még húsz évre elnyomott jobboldali értelmiség összes frusztrációja egyszerre ömlene ránk, és fogalmazódna meg. Mértéktartóbban! Mindenki megérti, hogy nem fogunk tudni mit kezdeni azokkal a nincstelenekkel, akik rajtunk keresztül akarnak Európába menekülni. Ahol nem fogják őket fogadni. És már a határainkon megfogják őket állítani. Tudjuk.

 

Érdekesebbnek ítélem egy politológus számára azt a feladatmegosztást és szerepleosztást, amelyet a magyar kormány az elmúlt hónapokban kialakított. Hosszú ideje megfigyelhetjük hogy a legkeményebb hangot és legmegosztóbb intézkedéseket Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter jelenti be. Továbbá ő a magyarázója, és kitartó védelmezője ezeknek a döntéseknek. Világos ugyanakkor, hogy a NER vezetője teljes mértékben rendelkezik Orbán Viktor bizalmával. A halálbüntetés kapcsán szépen kirajzolódva állhatott ez szemünk előtt. A kaposvári gyilkosság kapcsán a sajtó a dohányboltok fóliázásáért a kormányt felelőssé téve a FIDESZ-t hibáztatta. A miniszterelnök a halálbüntetés újbóli bevezetésének megvitatását, mint fajsúlyos bejelentést a közéletbe bedobva, a közbeszédet teljesen elterelte a trafikokról. Azonban ennek a témának meg kellett volna állnia annál a pontnál, amikor a sajtó csak ezzel a problémával kezd el foglalkozni.

 

A szerepleosztást akkor vehettük észre, amikor a bejelentés másnapján Lázár János egyből úgy nyilatkozott, miszerint ő híve a halálbüntetésnek. Ezzel a kormány radikális tagja el is látta volna szerepét, a vita közte és a sajtó között kialakulni is látszott. A média szereplői is rávetették magukat a „gumicsontra”, szinte azonnal mindenki erről cikkezett. A radikális miniszter teljesítette a feladatát, miközben a vita végén a zárszót a miniszterelnök mondhatta volna ki. A vita azonban nem állt meg az ország határainál, európai ügy lett belőle. A vitát Jean-Claude Juncker tartotta napirenden, míg országunkban egyetlen szakbizottság, jogászfórum, parlament, stb. (a sajtón kívül) sem tűzte napirendre annak érdemi tárgyalását, vagy lehetőségét sem. Immár összefolyt a migrációról folytatott vitával, amelyben Magyarországnak éppúgy markáns álláspontja van, mint azoknak az országoknak, amelyeket érint a déli népek észak felé irányuló mozgása.

 

A kettőt felkarolva Orbán Viktor a nemzeti önállóság, a tagállami hatáskörök és egy nép védelmezőjeként európai uniós szereplővé, közvéleményformálóvá, itthon pedig a külügyek irányítójává, első számú szereplőjévé lépett elő. Mindeközben Lázár János a belügyei kérdések irányítójává és a fejlesztési programok heti bejelentőjévé és reagálójává vált. A szerepleosztás, vagy munkamegosztás a következőképpen alakult tehát át: amíg a miniszterelnök külföldön védi a magyar érdekeket, addig minisztere itthon rendben tartja a fejlődési és haladási pályát.

 

Kommunikációs szempontból is érdekes a helyzet. Habár a FIDESZ népszerűség-csökkenése egyértelmű, addig a sajtó már szinte csak a miniszterelnök külföldi szerepléseivel és a modern városok elnevezésű fejlesztési program soron következő állomás-városán történtekkel van elfoglalva. A kormány visszanyerte tematizációs fölényét. A kormánypárt mélyrepülése első negyedéves botrányai miatt alakult ki. A mostani sajtó témáinak megválasztásában mutatkozó fölény, legyen annak értelmezése negatív vagy pozitív, a következő félévben mutatja majd meg, mennyit sikerült a kormánypártnak visszanyernie.