Viszonválasz Trianon ügyben

Örülök, hogy talán megindul egy magyar Historienstreit (nem, nem írtam tévesen) Trianon emlékezete ügyében: ez a minimális föltétele a magyar nyugatosságnak. Örülök, hogy AgentUngur-ral sok mindenben hasonlóan gondolkozunk – melegházasság, eutanázia, egyház és állam elválasztása –, és más kérdésekről pedig különbözőségeink fönntartása mellett talán tudunk értelmes vitát folytatni. Ez is fontos föltétel. Trianon emlékezete ügyében egyelőre messze állunk, de sebaj, innen kell nyerni – és talán lehet is. Az írás címével és azzal, hogy a Kőröstárkányban a románok által 1919-ben megölt emberek felemlítése megalapozza-e egy olyan mondat leírását, hogy „úgy nehéz, ha a saját történelmét sem ismeri az ember, mint ahogy a magyar progresszió köreiben dívik”, most nem foglalkozom. Én Esterházy pártján állok ösmeret ügyében.

Korábbi írásom elsősorban a progresszió híveinek és barátainak szólt, és egy, a mai magyar progresszió eszmekörén belüli állásponttal szállt vitába. Amellett érveltem, hogy a progresszió saját narratívájának kialakítása során nem Trianon ’fájdalmának’ elfogadására van szükség, hanem egy új progresszív elbeszélés létrehozására. Ez az elbeszélés – a személyes és közösségi tragédia elismerése mellett – egy új kezdetről szólhatna. Ez az elbeszélés lezárhatná a ’49-től a Kiegyezésen át Trianonig tartó későfeudelista politikai-társadalmi fejlődés történetét és új történeti, morális tartalommal alapozhatná meg a mai progresszió ideológiáját. AgentUngur a magát nyugatos konzervatívnak tartók pozíciójából száll vitába a lehetséges új narratívával: ez politikailag kissé korai, előbb nem lenne baj, ha az általam javasolt narratíva körül konszenzus jönne létre a progresszión belül. De a progresszív konszenzus hiánya nem akadályozza a vitát, lehet, hogy a vita hozzásegít saját érveink finomításához és ez támogatja saját konszenzusunk létrejöttét.

Mégegyszer: az általam ajánlott történeti elbeszélés egy új, progresszív politikai víziót támasztana alá, így sem az elbeszélés, sem a vízió nem kell AgentUngur sajátja legyen. Ettől még valóban szükség van vitára, párbeszédre és értékminimumok rögzítésére: ez egyelőre bizonyosan nem tud Trianonnál húzódni – alant kifejtem miért. Nekem a politikai minimumhoz az is elég – és ez nagyon fontos –, ha a nyugatos konzervatívok elutasítják a hivatalos politika illiberalizmusát és autoriter hatalomgyakorlási módozatait; megvetik a kudarcos felzárkózás okozta csalódást kihasználó, alantas indulatokra építő, mocskos hatalompolitikát; kritikailag viszonyulnak a jelen hatalom nyugat-ellenes kirohanásaihoz; és kritizálják az emlékezetpolitikai diktatúrát. Ez az elutasítás a párbeszéd kezdete lehetne.

Álláspontom szerint az emlékezetpolitikai határ nem jobb- és baloldal között húzódik, hanem a nyugatias társadalomfejlődés egyenrangúságra és szekuláris értékrelativizmusra épülő, demokratikus alapértékeit elfogadó politikája és az autoriter, értékkizárólagosságot őrző, járadékvadász, a későmodernitás elveit elutasító, keleties társadalmi vízió és politika között. A nyugatiasság még nem kell azt jelentse, hogy mindenki elfogadja a szabadság, a morális autonómia, és a mindenkit megillető jogegyenlőség tiszteletét, az esélyek maradéktalan egyenlőségét, a kultúrák és életformák egyenrangúságának elismerését és a kirekesztettek és elnyomottak segítését, a kulturális és a politikai nemzet elválasztását. Ám a nyugatiasság föltétele az ezekről a kérdésekről folytatott nyílt, kirekesztésmentes és egyenrangú vita lehetősége. Örülök, ha ebben AgentUngur-ral egyetértünk, bár írásának vádló címe – „akik miatt nagyon nehéz” – még a nyílt és egyenrangú beszélgetéshez vezető út kezdetét jelzi. Fontos az is, hogy azért sem a politikai jobb és baloldal között húzódik a határ, mert a hagyományos politikai elitek és támogatóik – a Fidesztől a DK-án át az MSZP-ig éppen ezekben a kérdésekben – sajnos – többnyire egymáshoz hasonlóan, kirekesztően és régimódian gondolkoznak. Fontos lenne, hogy az alapokban néhányan, progresszión innen és túl is egyetértsünk.

AgentUngur két ponton száll vitába a lehetséges narratívával: egyrészt azt állítja, hogy az általam javasolt elbeszélés támogatása történetileg téves, másrészt azt állítja, hogy egy ilyen történelmi elbeszélés politikailag hibás. Kezdjük a másodikkal, az az egyszerűbb. Álláspontja szerint azért hibás politikailag egy polgári fejlődést megalapozó, a kulturák és politikai közösségek egyenrangúságára épülő elbeszélés, mert ezt az elbeszélést a szomszédaink – elsősorban EU és NATO szövetségeseink: Szlovákia és Románia – nem fogadják el. Ez egyszerű – bár tragikus – politikai tévedés. Jelenleg mind a szlovák, mind a román társadalom magyarországinál jelentősebb része – politikailag – támogat egy ilyen elbeszélést. Romániában egy ilyen elbeszélésnek világos és egyértelmű politikai többsége van, Szlovákiában is jelentős politikai támogatást élvez. Romániában éveken keresztül kormányzati tényező volt egy magyar etnikai alapon szerveződő és magyar szavazatokkal a parlamentbe került párt, éveken keresztül vezette a román kulturális tárcát anélkül, hogy ez politikai felháborodást okozott volna vagy a koalíció vezető pártjának politikai legitimációját megkérdőjelezte volna. Ez Magyarországon egyelőre elképzelhetetlen. Szlovákiában az etnikai-nemzeti szembenállást meghaladni kívánó Híd-Most párt 2010-11-között kormányzati szerepet vállalt – Radicova kormánya nem miattuk bukott el –, a legutóbbi választásokon 6.89%-ot ért el, a szlovákiai politikai élet elismert és megbecsült szervezete. Magyarországon sajnos ennek a támogatásnak a közelében sincsenek olyan szervezetek, melyek politikailag meghaladni igyekeznének az etnikai-kulturális ellentéteket.

Jelenleg Romániában – is – nevetséges és szomorú volna, ha a többség (a politikai elit és hatalom támogatásával) a dákoromán elmélet jelképeit – egy római birodalom térképet, nagy R betűvel a közepén – rakná autójára és a római birodalommal való kontinuitás jegyében szerte Romániában kora-latin nyelvű és írásképű helységnévtáblák köszöntenék az utazókat. Mindez nem jelenti, hogy Romániában vagy Szlovákiában, Szerbiában ne lennének személyek vagy csoportok, politikai vagy társadalmi szervezetek, akik agresszívak és kirekesztőek. Vannak. Két dolog azonban megkülönbözteti a politikai közösség egészét a magyartól: nem illegitim egy nyugatias narratíva talaján politizálni, és időről-időre, amikor az ezt is képviselő politika valamely konstrukcióban hatalmi tényezővé válik, politikai támogatását a többség nem a mítikus alapú előítéletek, hanem a politikai teljesítmény alapján ítéli meg. Jegyezzük meg, nemcsak többségi, hanem kisebbségi választók egyaránt.

Ám politikailag ennél fontosabb dologról van szó: bizonyosan rossz válasz a kirekesztésre, ha a vélt agresszióra saját agresszív és kirekesztő mítoszainkkal válaszolunk. AgentUngur ezt javasolja. Ez valódi tragédia: olyan mértékben beszűkíti a szemhatárt, hogy nem tesz lehetővé együttműködést az egymást kizáró, kirekesztő narratívák elutasítói között – lsd. a jelenlegi kormánypártok pusztító politizálását Erdélyben és a Felvidéken –, valamint olyan politikai és társadalmi víziót legitimál, mely tovább roncsolja a magyar társadalom amúgy is egyre zártabb, és egyre vallásosabb értékszerkezetét. Ez – amint az a World Value Survey kutatásaiból is látható –, virtuálisan tovább taszítja a magyar társadalmat kelet felé, és ennek nem lehet, hogy ne legyenek politikai következményei. Magyarország visszakerül oda, ahol évezredig volt: a Kelet és Nyugat közötti kompország létbe, mely a társadalom többségének lecsúszást, reménytelenséget, és elnyomást kínál.

Az első érv bonyolultabb, mert nem elegendő az elbeszélés történeti tartalmával foglalkozni, a közös értelmezési keret kialakításához fontos érteni a történeti elbeszélés formájára vonatkozó álláspontokat is. Előbb a tartalom, ismét ez az egyszerűbb. AgentUngur – más szavakkal – a Trianon előtti időszakra vonatkozóan jelentős részben megerősíti, amit én is mondok: „Társadalmilag, politikailag nem [..] egyértelműen pozitív a kép, de ez nem a Monarchia, hanem a magyar politikai elit hibája […] Ami pedig a nemzetiségek elnyomását illeti, tény, nem próbáltak kiegyezni azokkal a kisebbségekkel, akikkel valószínűleg hosszú távon is ki lehetett volna egy föderatív állam keretein belül: a horvátokkal, szlovákokkal, ruszinokkal, szászokkal. […] A budapesti hozzáállás tényleg ostoba, kivagyi és elnyomó volt a nemzeti kisebbségekkel szemben.” A maradi politikának nem mond ellent, hogy volt technikai, városfejlődési, sőt politikai modernizáció is – ezek sporadikusak, korlátosak és gyakran kudarcosak voltak. Nem szívesen mennék bele egy ki-ki meccsbe arról, hogy a magyar társadalom egészének Kiegyezés utáni állapota modern volt-e, hogy a budapesti városkép és a pesti polgárság gyarapodása a modernizáció katalizátora volt-e mondjuk a szerző által említett Kőröstárkányon. Szeretném udvariasan jelezni: jól ismerem a magyar történelmet, de itt most nem a múlttal kapcsolatos információ meglétéről, hanem annak értelmezéséről vitatkozunk.

A múltról vetélkedő történeti elbeszélések szólnak – részletekben, főbb értelmezési kérdésekben is eltérhetnek, ez természetes. Mégis vannak emlékezetpolitikailag elfogadható és elfogadhatatlan elbeszélések. Álláspontom szerint ezek a vetélkedő elbeszélések nem a történeti igazság, hanem a narratív koherencia és a jelen morális-politikai víziója kritériumainak kell megfeleljenek. A nagymagyar mítoszra épülő történeti elbeszélés nem téves és nem is inkoherens, hanem morálisan és politikailag elutasítandó -- én ezért nem támogatom. Egy olyan világgal feltételez morális kontinuitást, mely történetileg legitimálja a jelen illiberális, autoriter, nyugatellenes, korrupt és populista társadalmi- és politikai vízióját, és – egyebek mellett – a bevándorlás-ellenes óriásplakát-kampány lélekrombolóan mocskos politikai gyakorlatát.

Az általam javasolt elbeszélés szerint a Monarchia, minden magyarokkal kötött konszenzus ellenére Habsburg elnyomást jelentett a magyar nemzet számára, ahogyan a Szent Szövetség konferenciáinak megszűnése nem jelentette a Szövetség ideológiájának és szövetségi rendszerének megszűnését az első világháború kezdetéig. A Trianon utánra vonatkozók tekintetében a gazdasági kényszerek és egyes balkáni szomszédok agresszív ideológiája nem jelenti azt, hogy a független magyar politikai nemzet ne indulhatott volna el egy nyugatos társadalomfejlődés útján, melynek alapja a nagymagyar mítosz lezárása és egy új történet kezdete lehetett volna. Ideológiáról vitatkozunk, nem helyes vagy helytelen politikai döntésekről. Az eredeti írásban is elismerem, hogy mindez aligha jelenthette volna a hitleri német hegemónia alól való menekülést, de azt bizonyosan, hogy a magyar hatóságok nem váltak volna tevékeny végrehajtóivá a magyarországi holokausztnak – ez a hétköznapi társadalmi valóság szintjén valószínűleg emberéletek tízezreit mentette volna meg, az ideológia szintjén pedig lehetőséget teremtett volna a magyar elit számára a Trianon trauma későbbi feldolgozására és a rendszerváltás történelmi lehetőségének el nem szalasztására. Ez azért fontos, mert ezen a történeti talapzaton építhető föl egy nyugatos és progresszív politikai ajánlat a nemzet egésze számára.

Itt most kilépek a progresszió világából. A történeti elbeszélés formája azért fontos, mert amint írom: „a történelmi emlékezetnek nincs dolga a múlttal: a jelennel és a jövővel van”. A közösen vallott történelmi elbeszélés minimuma – például az, hogy június 4-e a független és modern magyar nemzet megszületésének ünnepe – hozzásegíthet ahhoz, hogy közös morális talapzat jöjjön létre, mely a vágyott párbeszéd minimumaként szolgálhat. Az elbeszélések – narratív struktúrák – morális rendet hoznak létre: ahhoz, hogy modern és nyugatos értékeket valljunk, le kell zárjuk a nem modern és nem nyugatos múltról szóló történeti elbeszélést és egy új morális rendet teremtő történetet kell kezdjünk. Ennek lehetősége az új Trianon narratíva. Amint írtam korábban: ez nem jelenti, hogy nem ismernénk el a független és modern nemzet születése tragikus körülményeit, ne adnánk kellő tiszteletet a hősöknek és azoknak is, akik az „új kezdet” után is szenvedésre kényszerültek Erdélyben, a Bánságban, a Felvidéken és másutt, vagy tragikus mészárlás áldozataivá váltak Kőröstarkányban, Makón. Új nemzetek gyakran tragédia révén születnek – Izrael, Amerika, Ausztrália vagy Dél-Amerika nemzetei, Dánia, a balti független nemzetek ilyenek. Tudom, sok a különbözőség, mindegyik más és más történet. Persze. De a közös az, hogy valamennyi születése tragédia révén történt és valamennyi lezárta a tragédiához vezető történeti elbeszélést, hogy újat alkosson. Egy, az új nemzet születésére épülő elbeszélés azt se jelentené, hogy az ünnep hangsúlyai azonosak kell legyenek: volna, akinek a tragédia emlékezete hangsúlyosabb, másoknak az új nemzet születése hordoz nagyobb jelentőséget. De a történet egy, azonos morális tartalommal. Pontosan tudjuk kik a jók és kik a rosszak, kinek állítunk szobrot és kinek nem.

Az egészen bizonyos, hogy a Trianon előtti múlt narratív lezárása nélkül, a kontinuitás fönntartása mellett nincs modern és nyugatos Magyarország. Miközben nekem személyesen számos vitám van a nyugati politika jelenlegi gyakorlatával, az alapokkal kapcsolatban – szabadság, demokrácia, egyenrangúság, szolidaritás – nincsenek kételyeim. Vagyis a narratív lezáratlanságra épülő politika nem csak tragikus, de káros is: szegénységet, szomorúságot és deprivációt eredményez. Mindennek tragikus aktualitást ad Macron francia és Gabriel német gazdasági miniszterek közös cikke a Guardianban: az Egyesült Európa ma már nem vízió, hanem történeti pillanaton belül létrejövő valóság. Ma még a magyar elitnek van választása abban, hogy hova akar tartozni. Pár év elteltével, ha Magyarország nem változtat politikai világnézetének alapjain és illiberális politikai gyakorlatán, kívül reked a politikai és társadalmi egyenlőséget és minél többek számára gyarapodást és jó életet kínáló modern és nyugatos politikai kereteken. Évtizedek elteltével majd újra átkozhatjuk a nyugat igazságtalanságát és kiálthatjuk a magyarság cserbenhagyását. A Trianon fájdalmára, szenvedés- és nagyságtörténetére épülő narratíva fönntartása, a múlt le nem zárása ezt eredményezi. A történelem nem a szemünk előtt, hanem részvételünkkel zajlik. Most. MOST. Ezért van szükség új, a független és önálló nemzeti létet ünneplő narratívára a progresszív oldalon és ezért érdemes lezárni a kivagyi nagymagyar narratívát a konzervatív oldalon. A többi megbeszélhető.

Ahogy szokott, e vitacikk után is jön majd zsidózás, kommunistázás, kinyilatkoztató, a lelket romlásba, a szívet gyűlöletbe taszító gondolattalan mocsok. Ez persze szánalmas, de ma már természetes velejárója közéleti vitáinknak. Megszoktam, elviselem. Gondolkodó barátaimtól figyelmet, ellenfeleimtől bizalmat kérek: ez a párbeszéd föltétele. Az, hogy ez első Mandinerre szánt írásom, részemről a bizalom jele.

Braun Róbert

*

(Az írás AgentUngur Progresszívek, Braun Róbert, Trianon: akik miatt nagyon nehéz… című cikkére válaszol.)