Bencsik Gábor írása a Magyar Krónika aktuális lapszámából, a szöveget a szerző bocsátotta rendelkezésünkre.
Babits Mihály írja a Mi a magyar című tanulmányában: „A hibák rendesen azonosak az erényekkel. Csak a nézőpont más”. Ezt a mondatot akár a hosszú idő után első magyar képzőművészeti szalon is kiírhatta volna a Műcsarnok homlokzatára. Mert ennek a kiállításnak számos hibája van. És ezek a hibák az erényei.
Messziről kell elindulnunk, legalább száz évet kell visszamennünk az időben. Ekkora tehető, hogy a kortárs képzőművészet – szobrászat, festészet, grafika –, részben a fénykép elterjedésére válaszul, mintegy megszökött a közönség elöl. Egészen addig a valóság valamiféle képi reprodukciója volt a képzőművészet fő mozgatója, még akkor is, ha ez a reprodukció átlényegült, új minőséget hozott létre.
A fénykép azonban ezt a funkciót szinte teljesen fölöslegessé tette. A képzőművészek a fejleményre kétféleképpen reagáltak: egy részük folytatta az évezredes hagyományokat, másik részük viszont szakított azokkal, és teljesen új irányokba indult el. És olyan utakra tértek, amelyeken már csak a művészettörténészek és a művelt ínyencek tudták követni őket. Az átlagos műveltségű polgár már a tízes, húszas évek avantgárdjával sem tud sokat kezdeni – a kortárs avantgárddal már végképp semmit.
Ebben a helyzetben a művek és alkotók versenyét egyre kevésbé dönti el a közönség, a siker és a kudarc feletti döntés egyre inkább műkereskedők és galéria-vezetők kezébe került. Tudnunk kell: a kortárs képzőművészet hatalmas üzlet, a siker hatalmas pénzt hozhat az alkotójának – és persze a galériásának. Bizonyára sokan emlékeznek még a hírre, hogy két ével ezelőtt a nem sokkal korábban elhunyt, Párizsban alkotó Hantai Simon egy festménye két és fél millió euróért, átszámítva háromnegyed milliárd forintért kelt el a Sotheby’s árverésén. És hol van ez az igazi nagyágyúktól?
Ennyi pénz körül érdekek feszülnek. És ezek az érdekek egyre inkább „csinálják” a képzőművészeti sikert, a világ képzőművészeti központjaiban, Párizsban, Londonban, New Yorkban galériások döntenek arról, melyik alkotó kap esélyt az áttörésre, és melyik nem. Ami a nagy központokban nagyban zajlik, a kisebb központokban, mint például Budapesten kisebb léptékben ugyanúgy történik. Aki nem kerül a kiválasztottak közé, annak esélye sincs, hogy találkozhassék a közönséggel, hogy láthatóvá váljék. Márpedig a mai világban aki nem látható, az nincs is.
A láthatóságnak, a megmutatás esélyének jogos igénye hozta felszínre az egykor bevett gyakorlatnak számító, úgynevezett nemzeti szalon intézményét. Magyarországon körülbelül ezer professzionálisnak számító, megfelelő iskolákat végzett, értékes alkotó munkára képes képzőművész dolgozik – legalább egyötödük kapjon rá esélyt, hogy megmutathassa a munkáját a közönségnek.
Mikor ez a gondolat formát öltött, és a Magyar Művészeti Akadémia felvállalta a Nemzeti Szalon megszervezését, sokan támadták ezt a tervet. A bírálatok lényege az volt, hogy az ilyen szalon idejétmúlt kiállítási forma, és egyébként sem történik semmi azzal, ha egymás mellé zsúfolunk több száz műalkotást.
Az a dühödt támadás-sorozat, amely a Művészeti Akadémiát és annak elnökét a nemzeti szalon miatt érte, méltatlan volt és hamis. Az aggodalom azonban jogos volt: ma már tényleg nem lehet három sorban egymás fölé zsúfolni képeket, mint az egykori szalonok idején, az előző századfordulón, és szobrokkal sem lehet telezsúfolni a termeket. A műalkotások teret igényelnek maguk körül, ráadásul olyan teret, amely összefüggésben van velük. A mai, modern képzőművészeti kiállítás nem vásár, hanem önmagában is alkotás, amely a benne lévő tárgyak tartalmát, közlendőjét felerősíti, visszhangozza.
Akik végül döntöttek az első képzőművészeti Nemzeti Szalon megrendezésének mikéntjéről, mégis megoldották a lehetetlennek látszó feladatot. A Műcsarnok ügyvezető igazgatója, Szegő György teljhatalmat adott N. Mészáros Júliának, a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum művészettörténészének, és ő élt ezzel a teljhatalommal. És nem azt a kiállítást csinálta meg, amelyet mindenki várt és támadott. Hanem egy új minőséget, amelynek segítségével a szalon gondolatát és küldetését átmentette a 21. századba.
Ennek a kiállításnak számos hibája van. Fájóan hiányoznak jeles művészek, sőt hiányoznak irányzatok is. Tudható, hogy sok művész mélyen megbántódott emiatt, és igazából nem is érti, hogy történhetett. Csakhogy ez volt az egyetlen esély arra, hogy ne árubemutató legyen a Műcsarnokban, hanem a kortárs magyar képzőművészet megjelenítése.
Ez a kiállítás nem keresztmetszet a magyar képzőművészetről, hanem egy ember válogatása, egy ember ízlésének megfelelően. Sokan éppen a szalon-gondolattól való elfordulást látják ebben – lám, megint egyvalaki mondja meg, mi a láttatásra érdemes és mi nem. Csakhogy ez volt az egyetlen esély arra, hogy ne úgy működjék a kiállítás, mint egy koncert előtt hangoló zenekar, ahol mindenki csak magára figyelve a maga részletét játssza, hanem mint a koncert maga, amely a karmester vezénylő pálcáját követi.
Ezen az áron, ezzel a megszorítással végül mégis sikerült kétszáz művész alkotásait egyetlen kiállításba foglalni. Jó ez a kiállítás? Igen, jó. Jó művek láthatók? Igen, nagyrészt jó művek. De nem ez a lényege. Hanem – itt és most – maga a léte: a terv megvalósult, és működik. A siker erős bizonyítéka az a csönd, amely az egykori dühödt ellenfelek felöl hallható.
Úgy látszik, a mai magyar kortárs képzőművészeti kritikának – tisztelet a kivételnek – nem akaródzik elvégeznie a feladatát, inkább hallgat, ha már rosszat nem mondhat. Az emberek azonban nem vesznek tudomást erről a hallgatásról, és elmennek, megnézi a tárlatot. És a lelkükben helyet készítenek a következő Nemzeti Szalonnak, amely majd újabb lépést tehet a kortárs magyar képzőművészet és a közönség találkozása felé.
