Ennyi pénz körül érdekek feszülnek. És ezek az érdekek egyre inkább „csinálják” a képzőművészeti sikert, a világ képzőművészeti központjaiban, Párizsban, Londonban, New Yorkban galériások döntenek arról, melyik alkotó kap esélyt az áttörésre, és melyik nem. Ami a nagy központokban nagyban zajlik, a kisebb központokban, mint például Budapesten kisebb léptékben ugyanúgy történik. Aki nem kerül a kiválasztottak közé, annak esélye sincs, hogy találkozhassék a közönséggel, hogy láthatóvá váljék. Márpedig a mai világban aki nem látható, az nincs is.
A láthatóságnak, a megmutatás esélyének jogos igénye hozta felszínre az egykor bevett gyakorlatnak számító, úgynevezett nemzeti szalon intézményét. Magyarországon körülbelül ezer professzionálisnak számító, megfelelő iskolákat végzett, értékes alkotó munkára képes képzőművész dolgozik – legalább egyötödük kapjon rá esélyt, hogy megmutathassa a munkáját a közönségnek.
Mikor ez a gondolat formát öltött, és a Magyar Művészeti Akadémia felvállalta a Nemzeti Szalon megszervezését, sokan támadták ezt a tervet. A bírálatok lényege az volt, hogy az ilyen szalon idejétmúlt kiállítási forma, és egyébként sem történik semmi azzal, ha egymás mellé zsúfolunk több száz műalkotást.