Közmunkából szolgasorba: olcsó munkaerős állami kényszerrel a nemzeti burzsoázia szolgálatában

„Az első elem szükségességét Lázár János, majd később az illetékes államtitkár is úgy indokolta, hogy a közfoglalkoztatási program »túl« sikeres, a közfoglalkoztatottaknak nem fűlik a foguk a mezőgazdasági és egyéb (jellemzően vendéglátás, turizmus) idénymunkák elvállalásához, és ezt orvosolandó a munkaadók érdekeinek védelmében kell egyfajta tervgazdaságszerű közvetítő rendszert (lásd a törvényjavaslat) és munkakényszert kialakítani. Tehát a kormány a munkaerő-piaci (részpiaci) hiányt szeretné (akarja) megszűntetni szabályozással, méghozzá egyfajta utasításos-vezényléses módszer bevezetésével. Felmerül a kérdés, hogy miért nem bízza a kormány a hiány megszűntetését a piacra? Tudniillik elemi közgazdasági ismeret, hogy hiány (túlkereslet) esetén az ár (ez esetben a munkabérek) emelkedése a kínált mennyiség növekedését (közben a keresett mennyiség csökkenését) idézi elő, mely mozgás végpontja a korábbinál magasabb ár (bér) mellett beálló piaci egyensúly.

Nyilván így is lehetne. De ha a piacra bízná, akkor ki/kik tudnák megfizetni a szükségszerűen emelkedő, magasabb idénymunkás béreket? Pontosan azok a külföldi tulajdonú vállalkozások, akik nagyobb versenyképességük okán (technológia) a magasabb bérek mellett is működőképesek. A magyar kis- és törpebirtokos gazdaságok, a hazai szolgáltató kis- és közepes vállalkozások nem. A hazai tőke helyzetbe hozásának szándéka, ráadásul olyan eszközzel, amely kiválóan alkalmas arra, hogy a hazaiak között is szelektáljon (baráti/nem baráti alapon) egyértelmű. A harc kíméletlenségét és/vagy a küzdő felek (ez esetben a kormány, de ne legyenek illúzióink) érzéketlenségét az mutatja, hogy mindeközben tízezrek fosztódnak meg attól a plusztól, amit a piacon kialakuló magasabb bérszint jelentene havonta maguk és családjuk számára. Az idénymunkás munkahely elhagyásának szankcionálása erősen kiszolgáltatja a volt közfoglalkoztatottat új (hazai) piaci gazdájának. Az Orbán-kormány versenyképes technológia és tudás helyett cselédeket, zselléreket ad a mezőgazdasági, építőipari vállalkozások, a turizmusban és a vendéglátásban tevékenykedő hazai kis- és középvállalatoknak számára. Nem számít, mert ők nem számítanak. Az számít, hogy a hazai tőke versenyképes maradhasson, ehhez pedig az kell, hogy vezényszóra és nyomott áron álljon rendelkezésre ezer és ezer munkáskéz, ha kell.

Lesz még erős hazai tőkés középosztály, ha beledöglünk is!”