Ami pedig a nemzetiségek elnyomását illeti, tény, nem próbáltak kiegyezni azokkal a kisebbségekkel, akikkel valószínűleg hosszú távon is ki lehetett volna egy föderatív állam keretein belül: a horvátokkal, szlovákokkal, ruszinokkal, szászokkal. Annak viszont, aki azt képzeli, hogy magyarnál jóval virulensebb román és szerb nacionalizmussal ki lehetett volna egyezni, alapos tanulmányozásra ajánlom az 1848-49-ben történteket és e két ország nemzetiségi politikáját 1914 előtt. A budapesti hozzáállás tényleg ostoba, kivagyi és elnyomó volt a nemzeti kisebbségekkel szemben, de Bukarest, Belgrád, Párizs vagy éppen Berlin durvább politikát folytatott. Ez nem mentség, de miért várunk a magyar politikai elittől valamit, ami a fejlett és polgárosult nyugaton sem volt szokás akkoriban, nem is beszélve a kifejezetten barbár román és szerb gyakorlatról? Tudják a progresszívok, hogyan lett románná Dobrudzsa vagy mik folytak Dél-Szerbiában, amikor Magyarországon mondjuk településnevek magyarosításán háborogtak szerbek, románok? A különbség ég és föld Magyarország javára, de a történelmi kontextus ismerete nélkül könnyű ítélkezni.
*
A Trianon utáni időszakot illetően pedig a „vélhető” fájdalom okairól, a kulturális javak rombolásáról, a megaláztatások tömegéről, az atrocitásokról ne beszéljünk részleteiben. Mert Trianon nem csak szétszakított családokat, elűzött százezreket, de ezrek halálát is jelentette. Legtöbbjükét harcban, de százakat egyszerűen megöltek a bevonuló román, szerb, cseh csapatok. Mennyi progresszív − aki Újvidékről vagy Ördögkútról mindent tud − hallott a kőröstárkányi, makói, észak-komáromi stb, stb. vérengzésekről? Na igen, ez a baj. Abban talán mégis egyet kellene értenünk, hogy mindez tragédia. De úgy nehéz, ha a saját történelmét sem ismeri az ember, mint ahogy a magyar progresszió köreiben dívik.
Persze a legfontosabb dolog, ami alapjaiban lehetetlenné tette évtizedes távlatokra egy igazán sikeres ország létrehozását Trianon után, gazdasági volt. Nem csak a brutális jóvátétel vagy a maradék ország nemzeti vagyona jelentős részének román elrablása 1919-ben. Sőt, elsősorban nem ez. Hanem az, hogy az új határok lebontottak egy nagy és jól működő gazdasági egységet. Rendkívüli versenyhátrányba hozták például a maradék magyar ipart. Hát ugye ásványkincsek nélkül, egy minimálisra zsugorodott piacon nehéz… Az ország gazdasági szempontból kulcsfontosságú régiói kerültek más államok irányítása alá; és Prága, Bukarest vagy Belgrád miért folytatott volna olyan gazdaságpolitikát, amely segíti a magyart és nem vágja el az összekötő szálakat? Hiszen minden rosszindulat nélkül is (ami pedig megvolt/megvan) alapvető érdekük volt, hogy összeforrasszák az újonnan megszerzett területeiket a régiekkel. Az utóbbi kettő éppenséggel de facto kirabolta Erdélyt és a Délvidéket, elsősorban persze a magyarokat, de a többi nemzetiséget, sőt az új többségi nemzet ottani lakosait is. Ha megnézzük a valóságot, a cseh, román, szerb politika éppenséggel megfojtani kívánta az új magyar nemzeti államot, teljesen függetlenül attól, ki van hatalmon, Károlyi, Kun vagy Horthy. Hogyan lehetett volna így igazán sikeres társadalmi, gazdasági átalakulást levezényelni? Még a győztes, mérhetetlen javak birtokába jutott Románia és Jugoszlávia is tökéletes gazdasági/társadalmi/politikai kudarc lett…
Szóval, ha esetleg nem Horthy-korszak jön, hanem Károlyi- vagy Jászi-korszak két és fél évtizedre, akkor sem lett volna valódi európai felzárkózás és nyugatosodás. A kisebbségek és elsősorban a zsidóság elkerült volna sok megaláztatást, de Trianon mindenképpen évtizedes elszegényedést hozott volna, az örökre elvesztett nagyobb fejlődési potenciálról nem is beszélve. Mert ez a régió együtt, egy megreformált Monarchia keretein belül sokkal sikeresebb lehetett volna máig hatóan, mint szétszabdalva.