„Ha sorban megyünk, azt látjuk, hogy mi legszívesebben a szerbek gondjaira bíznánk azokat az embereket, akik Törökország, esetleg Görögország felől jönnek. Maguk a szerbek attól volnának boldogok, ha a görög–macedón vagy a török–bolgár útvonalon közlekedők megragadnának Bulgáriában, illetve Macedóniában. De persze mindnek a Nyugat kell. Mind tranzitál. Magyarország történelmi balszerencséje, hogy »komoly« migráns se Macedóniában, se Bulgáriában, se Szerbiában nem kér menedéket, csak minálunk, de itt se komoly szándékkal.
Amiképp a többiek, mi is tranzitország vagyunk és maradunk is, amíg az osztrákok és a németek el nem kezdik a visszatoloncolást. A szándék megvan bennük, mert ennyi emberrel nem tudnak mit kezdeni. És Magyarország a legközelebbi pont a schengeni övezeten belül – maga a perem –, ahová a legolcsóbban és a legrövidebb úton vissza tudják »telepíteni« azokat, akikről nem hiszik el, hogy politikai üldözöttek.
Éveken át mindenki tétlenül nézte a tranzitálást. Mindenki elégedett volt azzal, hogy a migránsok nem nála akarnak megtelepedni. Nyilván ez bátorította fel a menekülni vágyókat – és az embercsempészeket –, hogy nagyságrendi növekedést mutassanak fel.
Amíg nem kísértett a (vissza) toloncolás réme, nem is történt semmi. Egy ponton azonban a mennyiség minőségbe csapott át: az osztrákoknak és a németeknek elegük lett. Nota bene: elegük lett az olaszoknak is, akik ráébredtek, hogy európai szolidaritás nincsen; szövetségeseik azt gondolják, hogy élvezzék csak a migránsok az ő oltalmukat (és pénzüket).”