Sajtó vagy kommunikáció

„Már huszonöt évvel ezelőtt is, amikor még csak olvasó voltam, volt egy gyötrő sejtésem, miszerint a politika túlságosan sokat gondol a sajtó szerepéről. Nem arról van szó, hogy a politikusok sokra tartották a sajtót, lenézték már akkor is, de mint szükséges rosszal, igyekeztek együtt élni vele, főleg azért, mert úgy hitték, a sajtó teszi őket népszerűvé vagy megvetetté, emeli a magasba vagy taszítja a mélybe, a sajtó hozzáállásától függ a győzelem vagy a vereség.

A rendszerváltás első éveinek kardinális politikai problémája volt, hogy a közélet szereplőiről mikor mit írnak az újságok, sugároznak az elektronikus médiumok, azt is mondhatnánk, az első választási ciklus politikai erői úgy tartották, akiknek a kezében vannak a médiumok, azok uralják a rendszerváltást. Azóta a hetedik ciklus közepe táján járunk, de még mindig így tartják. Pedig bebizonyosodott néhányszor a kijózanító igazság: a sajtó önmagában nem nyer és nem veszít el választásokat, s ha ideig-óráig eltussolhatja is a rossz, téves, szerencsétlen húzásokat, hosszú távon nem képes hazugságokkal, pártos lózungokkal »tájékoztatni« a közvéleményt. A mindenkori hatalom mégis mindig lenyúlná a médiumokat, mert nem hajlandó (képes?) tudomásul venni, hogy a pártirányításnak mily csekély hozama van. (...)

A politikai szereplők nem tájékoztatni akarják az embereket, nem a tudomásukra hozni a tényeket, hanem kommunikálni szándékozzák egyes döntéseiket. A kommunikáció lényege pedig az, hogy szeretnének valamit elhallgatni, elhazudni az éppen esedékes ügyletükből, mondhatni, pusztán verbálisan megoldani nagyon is konkrét, kétes hitelű és tisztaságú tetteiket.

Igazat kellene mondani. Azonnal kevesebb kommunikációs gondjuk akadna a pártoknak.”