„Kedves Dávid! Nem az »odavetés« volt a szándékom, hanem az, hogy egy kérdésre válaszoljak. Bizonyára Te is tudod, hogy milyen egy interjú, mi fér bele és mi nem. De ha valóban érdekel a véleményem, szívesen elmondom, ehhez egy levél is elég lett volna. A halálbüntetésről szóló vitában szerintem a kulcskérdés az: elveheti-e az állam/közösség bárkinek az életét, vagy az élethez való jog minden mást megelőz, minden másnál előbbre való? Elfogadom azokat az érveket, amelyek szerint nem történhet a világon semmi olyan dolog, amikor jogunk lenne bárkinek az életét kioltani.
Ugyanakkor én azt gondolom, hogy az államnak/közösségnek meg kell adni azt a jogot, hogy szélsőséges, különleges, brutális esetekben alkalmazza - vagy legalább mérlegelje - a halálbüntetést. Amikor ez a vita zajlik, én arra szoktam gondolni, hogy vajon mi lett volna a véleményem akkor, ha Hitler 1945-ben életben marad. Vajon azt mondtam volna, hogy az élethez való jog abszolút érték, ezt senki sem korlátozhatja, éljen tovább békésen egy német börtönben haláláig? Nem, nem ezt mondtam volna. Nagy hiba lett volna életben hagyni. Ahogy például a tömeggyilkos Breivik esetében is lázad az igazságérzetem, amikor látom, hogyan éli az életét egy kellemes norvég börtönben.
Nos, ezért gondolom azt, hogy ebben a fontos és nehéz vitában én inkább a halálbüntetés pártján állok, mert el tudok képzelni olyan - ismétlem: szélsőséges, nem hétköznapi - eseteket, amelyek kapcsán ezt tartom a jobb, okosabb és megnyugtatóbb megoldásnak. Akik elutasítják a halálbüntetést, azok nem tudnak elképzelni ilyen esetet, én el tudok: ezért és nem másért mondtam azt, hogy ha mindenképpen választanom kell, akkor ezen az oldalon állok. Remélem, megengeded, hogy ettől még továbbra is - ahogy írod - konzervatív-liberális és ne vállalhatatlan-szalonképtelen emberként tekintsek magamra.”