Az Európa-házon a korrekt politikai gondolkodás diktatúrája lesz úrrá

„Ön a bukovinai Rădăuţiban született, iskoláit szülővárosában, az egyetemet Bukarestben végezte, Párizsban doktorált. Egy interjújában azt mondta, hogy Ön európai volt már jóval Románia Európai Unióba lépése előtt is. Ez hogyan történt?

Én valóban a berlini fal leomlása és a keleti országok kommunista rendszereinek összeomlása előtt, ugyancsak a kultúra révén, európainak tartottam magam. Érdekes módon jóval a kommunista rezsim bukása előtt a színvonalas nyugati kultúra elérhető volt számunkra, a francia kultúra, de általában az európai kultúra sokkal inkább jelen volt Kelet-Európában, mint manapság. Amikor én indultam, formálódtam, tulajdonképpen bármelyik fiatal az olvasmányai révén könnyen európaivá válhatott. Romániában számomra elérhető volt a világirodalom, a legjobb, legfontosabb műveket elolvashattam, Kafkát, Thomas Mannt, Hemingwayt, Dosztojevszkijt, Beckettet, Ionescot. A hatvan-hetven-nyolcvanas években azok, akik fontos dolgokat akartak olvasni, hozzájutottak, de bejöttek a legjobb filmek is, a francia, német, amerikai művészfilmek, a jó minőségű zene. Nem voltunk elszakadva Európától, annak ellenére, hogy egy doktriner kommunista ideológia uralkodott abban a korszakban, de nekünk éppen a kultúra révén sikerült ellenállnunk, szembefordulnunk ezzel a doktrínával. Akkor jöttem rá igazán, hogy mennyire európai vagyok, amikor 1987-ben megérkeztem Párizsba. Egyáltalán nem éreztem magam idegennek ott, megérkeztem egy városba, amelyet már nagyon jól ismertem az olvasmányaimból, ismertem a francia kultúrát, és olykor tájékozottabbnak éreztem magam, mint azok a művészek, színészek, akikkel együtt dolgoztam, vagy akár a doktorandusz kollégáim az egyetemen, mert voltak köztük olyanok, akik egyszerűen nem olvastak annyit, mint én. Vagyis olvasással, a cenzúra, az elnyomás, a kommunista ideológiai nyomás és doktrína, az elviselhetetlen elnyomás ellenére mi akkoriban európaiak voltunk, és európaiként hagytuk magunk mögött a kommunizmust is. Európa csak mostanában kezd átalakulni. Olyan ház lett, amely az összes ajtaját és ablakát kitárta, azokon kiengedi a saját identitását, miközben ebbe a házba behatol az ismeretlen. Franciaországban az értelmiség gyakran szembesül azzal a dilemmával, hogy egyáltalán van-e még saját identitása, vagy van-e még egyáltalán bátorsága a saját identitásáról is beszélni egy olyan világban, ahol a régebbi diktatúrák elveit mára felváltotta a korrekt politikai gondolkodás elvének diktatúrája. Az európai értelmiségnek ma ezek igen fontos kérdései. Lassan elveszítjük európaiságunkat, mert ez az Európa-ház már képtelen megóvni saját elismert identitásait, még az úgynevezett keresztény értékeinek megvédéséhez sincs bátorsága. Gondoljunk csak arra a tényre, hogy a mai európaiság egy keresztény értékrenddel és tartalommal telített képzelőerő következményeként jött létre, de senki sem merne erre hivatkozni, mert bármely utalás a vallásra, a politikai korrektség elvének értelmében, felvetheti a többi vallási közösség mellőzését. A politikai korrektség elvének és gyakorlatának ezen a szintjén pedig tényleg elvesznek az európaiság sajátosságai.

Gondolja, hogy a mai információáradat, a kaotikus tájékoztatás hozzájárul ehhez ez európai identitás- és értékvesztéshez?

Önmagában a tájékoztatás és jól tájékozottság semmilyen veszélyt nem jelent. Sőt, a korrekt tájékoztatás nagyon fontos. Viszont amikor a tájékoztatás látványos, szenzációt keltő mutatvánnyá silányul, az baj, mert félrevezető, és a mai elektronikus médiában a látványnak, a mutatványnak sokkal nagyobb szerepe van, mint magának a minőségnek és a tartalomnak, sokszor éppen a látvány torzítja el a tartalmat. Óriási verseny folyik a különböző elektronikus információhordozók között, a tévécsatornák, rádióállomások, az internet, a facebook és más hasonló oldalak között, miközben mi, amikor bekapcsoljuk ezeket az eszközöket, tulajdonképpen csak asszisztálunk ahhoz a totális nárcizmushoz, ami elárasztja, behálózza az egész planétát. Amikor egy mai fiatal regisztrál a facebookon, ő maga is azonnal információs adatbankká változik, de ő önmagát helyezi a központba, önmagát csodálja, és így elkerülhetetlenül ő is narcisztikussá válik. Egész biztos, hogy a legnagyobb információáradatot ez a fajta nárcizmus képezi, amikor saját magunkról terjesztünk mi magunk információkat, percenként fényképeket osztunk meg mindenkivel. A fiatalok rengeteg időt elfecsérelnek erre, miközben képtelenek elolvasni egy könyvből akár egyetlen oldalt. Ahelyett, hogy Proustra, Dosztojevszkijre, Camus-re, Hemingwayre szentelnének egy félórát, inkább órákig önmagukról osztanak meg jelentéktelen híreket a haverjaikkal, például arról, hogy merre jártak, milyen márkás cuccot vásároltak, éppen mit csinálnak, mit ettek stb. Vagyis, ott tartunk, hogy legdrágább kincsünket, az időt pocsékoljuk el, daraboljuk fel az új kommunikációs eszközeinkkel és az általuk nyújtott szocializációs lehetőségekkel, amelyek tulajdonképpen csak elbutítanak. Én a magam részéről mindezt egyfajta agymosásnak tartom, ami szerintem sokkal ártalmasabb, mint a kommunista rendszer által alkalmazott módszerek vagy doktrínák.”