A szovjetek mindenkinél jobban gyűlölték a papokat, igyekeztek a rabtársaikat feltüzelni a „csuhások” ellen, sok esetben sikerrel.
„Innen került a Szovjetunió egyik kényszermunkatáborába a Brjanszk közelében lévő hatalmas erdőségbe, ahol fakitermelésen dolgozott több száz társával együtt. Letartóztatása után nem sokkal döbbent rá arra, hogy a Jóisten fontos szerepet adott neki: tartania kell a társaiban a lelket, bíztatnia kell őket, egyben lelki támasznak, vagy ahogy ő maga mondta lelki szakmunkásnak kell lennie ebben a borzalmas helyzetben. A túlélés szabályait négy pontban foglalták össze rabtársaival együtt, melyek közül a legfontosabb az volt, hogy nem szabad panaszkodnia az embernek, hiszen ezzel semmi sem oldódik meg, nem garantálja a túlélést, és ami a legfontosabb, nem kerülnek közelebb a hazajutáshoz.
„Magyarország sorsáról csak a magyar emberek dönthetnek! Várjuk az Ön véleményét is!” – hangsúlyozta videóüzenetében a kormányfő.
Liberális reformerként dicsérték az elhunyt főpapot, aki csak néha tért le a „helyes útról”.
A báró egyszerre volt nagyívű politikus, kéjsóvár főúr, szabadságra vágyó lélek, birtokainak nemes gazdája, önfeláldozó hős és megalkuvó ember. Egy különleges személyiségre emlékezünk.
„Ez egy interjú volt, nem egy politikai manifesztum” – jelentette ki a történész.
Ne a deklarációkat, hanem a gesztusok mögötti hatalmi logikát figyeljük!
Az egyházfőtől még tavaly kértek engedélyt hozzá.
Ez a tolakodása leplezi le, hogy valójában csupán egy kellemetlen, pökhendi kis senki, aki látszatokkal próbálja pótolni azt, ami a személyiségéből végzetesen hiányzik.
