„Innen került a Szovjetunió egyik kényszermunkatáborába a Brjanszk közelében lévő hatalmas erdőségbe, ahol fakitermelésen dolgozott több száz társával együtt. Letartóztatása után nem sokkal döbbent rá arra, hogy a Jóisten fontos szerepet adott neki: tartania kell a társaiban a lelket, bíztatnia kell őket, egyben lelki támasznak, vagy ahogy ő maga mondta lelki szakmunkásnak kell lennie ebben a borzalmas helyzetben. A túlélés szabályait négy pontban foglalták össze rabtársaival együtt, melyek közül a legfontosabb az volt, hogy nem szabad panaszkodnia az embernek, hiszen ezzel semmi sem oldódik meg, nem garantálja a túlélést, és ami a legfontosabb, nem kerülnek közelebb a hazajutáshoz.
Placid atya nagyon sok embernek segített túllendülni a nehézségeken, a kilátástalanság miatti depresszión, illetve azon a tényen, hogy a halál minden nap aratott köztük. A 876-os nép ellensége, ahogy szólították Placid atyát a gulagon a mindennapok »örömeire« próbálta felhívni a különböző helyekről összeszedett rabtársai figyelmét. Ezek között emelte ki azt, amikor a reggeli létszámellenőrzésnél – ami akár két órán át is tarthatott – nem verte le az őr a fejéről a sapkát, így nem kellett a mínusz 35 fokos hidegben fedetlen fővel állnia, vagy, amikor egy egész darab zöldséget talált a levesében.
Legnagyobb próbatételét is a szovjet táborban kellett átélnie: nem volt hajlandó hitét megtagadni, ugyanis festőüzemi munkásként nem vállalta egy egyházgyalázó plakát elkészítését. Túlélte ezt a megpróbáltatást, megerősítette a hitében, és könnyebben tudta magát túltenni a reménytelenség, a hideg, a vicsorgó őrkutyák, és a féktelenül vallásellenes pribékek jelentette mindennapokon.
Olofsson atya papként nézett szembe a kommunizmus borzalmaival, ami számára sokkal több megpróbáltatást jelentett, mint a civilek számára. A szovjetek mindenkinél jobban gyűlölték a papokat, igyekeztek a rabtársaikat feltüzelni a »csuhások« ellen, sok esetben sikerrel. A vamzereket cserébe olyan előnyökhöz juttatták, mint egy új sapka, vagy egy nagyobb adag étel, ami ott, a földi pokolban valóságos kincsnek számított.”