A nemzeti érdek mítosza és racionális valósága

„A paksi bővítés kérdésében a kormány magatartását teljes egészében a kinyilatkoztatás-tradíció határozta meg és végig annak keretei között mozgott. Egy a nyilvánosság számára előkészítetlen, gyors decizionista döntését (a 2014. január 14–i szerződés aláírást) követően a projektet a nemzeti érdek fogalmára való hivatkozással kívánta legitimálni. Tette ezt egyrészt azzal a kommunikációs fogással, hogy a kormányt a nemzeti érdek megvalósításának a szándéka vezette egy olyan decizionista helyzetben, melyben ezt csak ő ismerhette fel, másrészt olyan objektív vagy annak tűnő szakpolitikai érvekre való hivatkozással, mint az energia-ellátásbiztonság, a beruházás hosszú távú megtérülése és a soha vissza nem térő, kedvező orosz hitelajánlat.

A konkrét helyzet vonatkozásában a kormány azonban nyilvánvaló módon súlyosan alulértékelte a társadalom meghatározó részének deliberációra vonatkozó igényét, úgy a nukleáris energiának a magyar energiamixen belül a jövőben betöltendő szerepére vonatkozó stratégiai diskurzus tekintetében, mind pedig a konkrét beruházás gazdasági-megtérülési, továbbá technikai részleteire vonatkozó transzparencia vonatkozásában.

A deliberatív tradíció, vagy a fenti háromszögmodell nézőpontjából a kormány akkor használhatta volna legitim – és tegyük hozzá azonnal: hatékony – formában a nemzeti érdek diszkurzív kategóriáját politikai kommunikációjában, ha képes lett volna biztosítani három alapvető feltételt. Egyrészt ha a beruházásról szóló megállapodás előtt valódi, nyilvános társadalmi vita zajlott volna Magyarországon a paksi erőmű üzemidő-hosszabbításáról és a nukleáris energia magyar energiamixen belül jövőbeli alkalmazásának stratégiai kérdéséről, továbbá e vita – akár népszavazás, akár egy minimalista megközelítésben megbízható közvélemény-kutatások formában – mérhető politikai eredményeként legalább a társadalom egy relatív többsége támogatta volna a jövőbeli beruházást, mint a magyar energia-ellátásbiztonság hosszútávra szóló, meghatározó alapelemét.

Egy ilyen vitát követhetett volna a vonatkozó uniós közbeszerzési, versenyjogi és Euratom szabályoknak való formai és eljárási megfelelés céljából a közbeszerzési eljárás. Ez semmilyen formában nem zárta volna ki a háttérben az üzlet tényleges kereteinek a megtárgyalását és a deal megkötését az oroszokkal, mivel az orosz fél a francia elhárítás kiszivárogtatása alapjánhírszerzési úton birtokába jutott a konkurens ajánlatok részleteinek, így egy többé-kevésbé nyilvános közbeszerzés keretei között épp úgy be lehetett volna lőni az orosz ajánlatot a franciák elé, ahogy az közbeszerzés nélkül történt. A 12 milliárd eurós hitelcsomag pedig minden körülmények között az oroszok mellett szólt volna. A formai keretek és eljárási szabályok (pl. bizottsági engedélyezés) betartása egyrészt kihúzta volna a magyar és nemzetközi nyilvánosság előtt is a projektnek azt a méregfogát, hogy ez egyoldalú, indokolatlan elköteleződést jelent Oroszország felé, hiszen nyugodtan lehetett volna hivatkozni arra, hogy egy, az uniós joggal konform eljárásban egyszerűen az orosz ajánlat bizonyult a legjobbnak. Ebben az esetben pedig talán a Bizottság is rugalmasabban kezelte volna a fűtőanyag-szállítás kérdéskörét is. Ez a scenario nyilvánvalóan nagyobb időbeli ráfordítást és több szakpolitikai és diplomáciai erőforrást igényelt volna, de nem feltétlenül érintette volna a megállapodás lényegi tartalmát.

Ezen túlmenően még egy harmadik elemre lett volna a kormányzatnak szüksége, hogy a fenti deliberációs alapú háromszögmodellben sértetlenül fenntarthassa azt a politikai diskurzust, hogy a Paks-projekt megkerülhetetlen és a magyar nemzeti érdek szolgálatában áll. Egy stabil módszertanon nyugvó, szakpolitikailag elfogadható hatástanulmányra, hogy a beruházás hosszú távon nem lesz feltétlenül veszteséges, képes lesz közel versenyképes árszinten elektromosságot termelni és ezáltal a garantált felvásárlási mechanizmus nem fog aránytalan terheket róni a magyar fogyasztókra és adófizetőkre, miközben mindemellett egy fontos hozzájárulást jelent az ország energiabiztonságához. Természetesen egy ilyen hatástanulmányhoz szükség lett volna arra, hogy ezek az összefüggések valóban fennálljanak, továbbá a beruházás pénzügyi keretei transzparensek és a hatástanulmánnyal összevethetőek legyenek.

Egy ilyen paksi bővítés valóban megfelelt volna annak a kritériumnak, hogy mint nemzeti érdekre lehessen rá hivatkozni. Ha viszont azonban nem puszta mulasztásból nem tudott a kormányzat megfelelni e feltételeknek, hanem azok fontos pontokon objektíve nem voltak teljesíthetőek, akkor nyilvánvalóan a fenti nemzeti érdekre való hivatkozás ellentéte áll fenn. Nyilván sem a beruházás teljes összegének 13-15 százalékát is elérő korrupciós kockázat nem szolgálja megközelítőleg sem a nemzeti érdek érvényesülését, sem az egyoldalú, feltétel nélküli elköteleződés Oroszország felé, vagy a beruházás előre sejthetően több mint bizonytalan pénzügyi megtérülése.”