A halál nem büntetés

„Számomra már az is elfogadhatatlan, hogy naponta százszor is hallhatjuk, olvashatjuk a halálbüntetés kifejezést, mígnem olyan elcsépelt lesz, hogy nagyobb visszhangot válthat ki nála egy iskolai sarokba állításról szóló riport. Méghozzá éppen az járul hozzá leginkább ehhez, aki meg akar győzni minket, hogy a halálos ítélet lehetőségének a bevezetése – vagyis az állam felhatalmazása az emberölésre – elrettentő hatással lehet azokra, akik a magánszektorban érzik magukat felhatalmazva a gyilkosságra. Például egy ellenük elkövetett vélt vagy valós vétség megbosszulásáért. A vérbosszúk korában a gyilkosság gyilkossággal való megtorlásának olykor csak az egyik család kiirtása vetett véget. Akkor jó volt, hogy a korona vagy az állam magára vállalta a bosszút.

Az évezredek folyamán bevezetett, kegyetlennél kegyetlenebb kivégzési módszerek mutatják, hogy az élet elvételének esélye önmagában nem bírt elégséges elrettentő hatással. A civilizált világban azonban a kivégzések módját egyre inkább úgy választják meg, hogy az ne járjon szenvedéssel. Feltételezzük, hogy ha valóban bevezetnék hazánkban a kivégzést, az olyan fájdalommentes és gyors lenne, ami keveseknek adatik meg a természetes halállal. Vagyis mondhatjuk: ha így haladunk tovább, a gyilkosság elkövetése lehet majd hazánkban az egyetlen út az eutanáziához.

Annak sem volt elrettentő hatása, ha akár a legnagyobb szenvedéssel járó kivégzést is nyilvánosan hajtották végre, sőt gyakran népünnepre adott alkalmat. Volt, amikor az elítéltek egész sora haldoklott kereszteken napokon át az utak mentén, de az, ami kiváltotta a büntetést, ezáltal nem szűnt meg.”