Az ország esik szét, a miniszterelnök meg sehol – kiakadt a brit lap
Keir Starmer szerintük a nemzetközi politika kaszása.
A mai modern törvényhozások nagy közös őse kétségtelenül a 16. századi angol parlament volt. A gond, hogy megmaradt azon a szinten.
„A brit szisztéma »winner takes it all« Abba-i bölcsességére épül. A legfőbb törvényhozó testületnek az Alsóháznak 650 tagja van. Ezeket egy-egy választókerület delegálja, a képviselő az lesz, aki a legtöbb szavazatot kapja. A faék-egyszerűségű rendszerben se második forduló, se lista, se kompenzáció nincs. Aki akár csak egyetlen vokssal is többet kap, mint a második helyezett, az bejut a parlamentbe, a többiek mennek a levesbe. Azokkal együtt, akik rájuk szavaztak.
Így lehetséges, hogy a Skót Nemzeti Párt alig másfél millió szavazattal a 56 helyet szerzett, és ezzel a harmadik legerősebb párt lett, míg a Liberális Demokrata Párt 2,4 millió voksa mindössze 8 széket ér. A skót nemzetiek sokkal szimpatikusabb társaság ugyan, mint a libsik – de ez akkor is ordas nagy igazságtalanság. Az meg még inkább, hogy a keményen EU-kritikus Brit Függetlenségi Párt (UKIP) 3,7 millió szavazóját és a Zöld Párt több mint egy egymillió támogatóját összesen egy-egy ember képviseli majd a törvényhozásban. A szívemhez legközelebb álló (hiszen keresztény és szociális, ráadásul még ír is) Sinn Fein mindössze 176 ezer vokssal bezsebelt négy mandátuma láttán pedig Paddy and the rats rajongó, látens IRA-szimpatizáns lelkem is sikoltva megriad.
Keményvonalas konzervatív barátaim közül többen azt mondják, azt az országot már Cromwell óta megette a fene. No, most ebben kétségtelenül van némi igazság, de azért mégis megérdemel néhány byte-nyi helyet a virtuális térben, hogy a mintaszerűként csodált brit demokrácián kicsit elmerengjünk. Britannia egyik sokat emlegetett eposzi jelzője a »ködös« mellett ugyanis az, hogy »a demokrácia őshazája«. Ez nagyjából igaz is, hiszen a görögök ugyan műveltek valami hasonlót 2500 évvel ezelőtt, de a mai modern törvényhozások nagy közös őse kétségtelenül a 16. századi angol parlament volt. A jelenlegi politikai rendszer evolúciójában ez volt a Homo erectus. A gond, hogy meg is maradt azon a szinten.
A 19. és a 20. század folyamán általánossá szélesedett ugyan a választójog, ma már boldog-boldogtalan urnához járulhat, ha elmúlt 18 éves, be tudja kötni önállóan a cipőjét, és nem tiltották el a közügyektől egy kocsmai verekedés miatt. Mégis, a brit szavazók jelentős része politikai jogfosztott. Azok, akik nem két nagy, vagy a regionálisan legerősebb pártra voksolnak, akár otthon is maradhatnának. Aki Skóciában konzervatív, Észak-Írországban munkáspárti, annak a szavazata szó szerint szart sem ér. Aki pedig UKIP, vagy zöld szimpatizáns, az végképp hasznosabban ütheti el az idejét egy pubban, mint a fülkében.”