Az egész ország rossz pályán mozog – Béndek Péter a Mandinernek

Az interjúra készülve láttam, hogy csak a Mandineren majdnem kétszáz írását szemléztük. Ilyen sok ideje van a magyar politikára?

Kénytelen vagyok, benne kell mozogni a kontextusban. Ennek nincs alternatívája. Nekem az írás azért jó, mert közben feldolgozom ezeket a dolgokat, adott esetben jobban is reflektálok rá, mintha csak magamban lennék a gondolataimmal. Erre szükség is van. Egyébként egy ilyen poszt megírása nem több mint fél óra.

Az első Orbán-kormány tanácsadója volt. Milyen tanácsokat adott?

Egészen pontosan a Tellér Gyula vezetése alatt lévő stratégiai főosztálynak dolgoztam a Miniszterelnöki Hivatalban, ahol Stumpf István volt a miniszter. Különböző politikai szcenáriókat elemeztünk, amelyek között ott volt például az aktuális pártszerkezet átalakítására vonatkozó javaslatoktól kezdve sok minden – nem tudom mennyire bizalmas vagy titkos ez már. A pártszerkezet, a politikai kontextus átalakításra vonatkozó, stratégiai tanácsok voltak.

A jobboldalon azóta is viszonyítási pont az első Orbán-kormány. Tényleg jó volt? Miért bukott akkor el?

Ez hosszabb választ igényelne, és a tudásomat is fel kéne frissíteni a kormány intézkedéseit illetően. 2000-2001-ig ez a konjunktúrát meglovagolva az első Orbán-kormány tevékenysége jól sikerült egyvelege volt a gazdasági racionalitásnak és a hosszútávú, polgári jellegű építkezésnek. Ez nem azt jelenti, hogy a kormány ne favorizált volna kifejezetten különböző rétegeket, de akkor még az a hit élt a kormányberkekben, hogy ez hosszabb távon segíteni fog azoknak is, akik az adott intézkedés jótékony hatásait éppen nem tudták kihasználni. 2001 után – mint azt sokan, sokféle hangfekvésben megéneklik – erősen elkezdődött a hatalom megtartására való rákészülés és ennek következtében például a lakáshitelprogram kapcsán például elszaladt a költségvetés. Hogy miért bukott meg? Ennek oka elsősorban a kormányfő és környezetének arroganciája volt, amely miatt most is megbukhat.

A Gyurcsány-Bajnai-időszak alatt politizált?

Nagyon sokat publikáltam, attól függően, hogy éppen melyik lap fogadta be az írásaimat. 2002-ben kikerültem a Magyar Nemzetből, illetve általában a jobboldali sajtóból, mert egy Népszabadságba írt rövid publicisztikában szembefordultam a miniszterelnökkel. Nem vettem részt a jobboldali sajtó intézményrendszerének kialakításában. A Magyar Hírlapban volt egy rovatom, többnyire ott publikáltam, illetve az Élet és Irodalomban.

1000 leütés néven indított blogot 2012-ben? Mi volt a motiváció?

Nem volt olyan sajtótermék, amibe szívesen írtam volna. Többségében olyanok voltak, amelyek nem is szívesen fogadták volna az írásaimat. Volt még egy ok: nagyon szeretem azonnal látni az írások hatását. Ehhez a blog sokkal kézenfekvőbb megoldás. Plusz itt semmiféle szerkesztői munka nem áll közém és az olvasó közé. Amikor megerősödött a vágy, hogy csinálni kellene egy pártot, akkor a kezdeti nyilvánossághoz alapvető volt, hogy rendszeresen jelentkezem írásokkal.

„Meg kell győzni az embereket, hogy a konzervativizmus nem az, amit a Fidesz képvisel”

Mennyi olvasója van a blognak?

A blog viszonylag nagy hatású volt, erős olvasótábora lett rövid idő alatt – elévülhetetlen érdeme van ebben az Index és a Mandiner szemléinek. Nagyon sokat segített ez abban, hogy felfusson. Jól futó posztokat 50-60 ezren is olvastak, a leggyengébbeket néhány százan. De pontosan lehet tudni, hogy egy poszt mekkora olvasótábort fog vonzani.

Azért kérdezem csak, mert nagyon hamar, 2013-ban először mozgalmat (Ez a Mi Hazánk), aztán pártot (Polgári Konzervatív Párt) alapított a blogra alapozva. Ilyen nagy volt az érdeklődés?

A mozgalom egyszemélyes volt először. (Nevet.) Elkezdtem az Ez a Mi Hazánk Facebook-oldalt, és ide folyamatosan kitettem az írásaimat, akkor nagyon intenzíven foglalkoztam ezzel. Volt olyan nap, hogy több órát. Ez bevonzott ötezer lájkolót. Ebből és a blog körüli körből kiválasztódott egy kör, amelyik állandóan unszolt. Hamar felvetődött, hogy mi lenne, ha lenne valami politikai értelme is ennek az egésznek. Különösen mivel azt láttuk, hogy a jobboldalon senki nem mer lépni vagy nem tartja elérkezettnek az időt, hogy független politizálásba kezdjen. Több lépésben próbáltam elindítani a pártot, és elég nehéz volt összegyűjteni azt a tíz embert, aki a nevét is adta hozzá. Nagyon érdekes folyamat volt ez az egész: azt látni, hogy az emberek akarják is meg nem is, és főleg úgy akarják, hogy leginkább más csinálja, ők pedig csak a hosszútávú javakat akarják belőle.

Ha tíz embert nehéz volt összeszedni, akkor van reménye a fejlődésre?

Az első tíz embert a legnehezebb összeszedni. A következő százat már nem annyira. Merem remélni, hogy az azt követő tízezret még kevésbé.

A következő száz már megvan?

Ott vagyunk most, körülbelül. Akiket formálisan ismerek, legalábbis. A pártépítésre, a szervezeti részre koncentrálunk jelenleg. A gondolati rész egyrészt a választásoktól ilyen távol korai lenne, másrészt ennyi poszt után nagyjából rendben van. A pártszervezet építésének többféle csatornája van, és abban néhány ezer ember lazán bent van már. Akikről tudom, hogy viszonylag aktívan működtethetők a párt körül, az száz ember körül van.

És ez milyen lefedettséget takar? Csak Budapest, vagy országos a hálózat?

Döntően Budapest és nagyobb vidéki városok.

Sokan beszélnek róla, szinte már közhely, hogy egy valóban polgári és konzervatív értékeket képviselő pártra szükség van. Mégis úgy tűnik, hogy nagy társadalmi igény nincs rá. Mi a fontosabb? Az aktív részvétel a napi politikában, vagy a társadalom érzékenyebbé tétele a polgári értékrendre? Esetleg összeegyeztethető ez a kettő?

A pártszervezés egyik csatornája a mozgalmi lét megnyitása. Sok embert teljes joggal taszít, hogy egy párthoz bármiféle köze legyen. Az Ez a Mi Hazánk, vagy az Ország Fája kezdeményezés mind azt célozzák, hogy a helyüket, politikai honukat nem találó emberek lazán kapcsolódhassanak a szervezethez, mondjuk hagymahéjszerűen. Való igaz, hogy a célzatosan elnevezett Polgári Konzervatív Pártnak létre kell hozni a saját szavazóbázisát. Az LMP-re például volt egy eredeti fogadókészség, mert van az a baloldali, zöld, yuppie, modern városias kultúra, amelynek szüksége volt egy ilyen pártra, mivel a baloldal pártjai olyanok, amilyenek. A polgári konzervativizmus szándék szintjén, szavazat szintjén le volt, le van fedve a Fidesz által. Meg kell győzni az embereket, hogy a konzervativizmus nem az, amit a Fidesz képvisel, másrészt pedig hogy a rövidebbet húzzák azzal, amit a Fidesz csinál. Nekik valamilyen ajánlatot kell adni, hogy miért kezdjenek el ránk szavazni. Miközben az elmúlt 100-150 éve az országnak nem arról szólt, hogy egy olyan polgári réteg alakult ki, amelyik tudná, hogy hova szavaz, és mi az a 3-4 legfontosabb érték, ami alapján egy politikai pártról véleményt mond.

Ki tehát a célközönség?

A célközönségünk a városias saját egzisztenciára, autonómiára vágyó, tehát most nem okvetlenül abban élő középosztály közepe-teteje. Az ország elitje, amely valamilyen módon nemzeti érzelmű, a magyar hagyományokban gondolkodik, azokat próbálja kijavítani – vagy létrehozni azt az új közeget, amitől ez az ország különlegessé válik másokkal szemben. Körülbelül 4-500 ezer ember, akik az elsődleges potenciális szavazóbázisunk.

Ezt a tábort most, mint mondta, lefedi a Fidesz.

Igen. Vagy nem szavaznak.

A jobboldalon komoly mozgás volt mostanában. Nem kereste meg Simicska Lajos, hogy megsegítse a pártalapítást?

Nem, bár meg kell mondjam, hogyha így lett volna sem mondanám meg. Ez ennél bonyolultabb kérdés. Mi nem vágyunk Simicskára.

Mit reagálna egy ilyen megkeresésre?

Mi abból indultunk ki, hogy egy olyan szilárd értékrendszert fogunk képviselni a nyilvánosságban, ami minden szempontból kiemel minket a jelenlegi közegből. A kérdés kapcsán: valószínűleg a politikai életben szükséges, hogy az ember néha kompromisszumokat hozzon a nagyobb jó érdekében. Hogy Simicskával kapcsolatban jöjjön létre ez a kompromisszum, ahhoz valami olyan nagy jónak kéne történnie, amilyen okot én nem tudok elképzelni.

„Az egész ország és a magyar politikai rendszer egy teljesen rossz pályán mozog”

Az egyik út, amin elindultak, az volt, hogy több hosszú beszédet tartott tavasz elején a fővárosban. Volt érdeklődés?

Olyan 80-90 ember volt ott.

Ezt egy jó útnak tartja?

Igen. A politikáról az véleményünk, hogy alapvetően közösségi műfaj. A politikai társadalmat sújtó sok más probléma mellett az egyik legsúlyosabb, hogy a politika közösségi jellege meg sem született. Emiatt az emberek eszköztelenek a hivatalos politikával szemben. Nincs ennek kultúrája. Ez egy pici lépés, ami afelé mutat, hogy lehet így is csinálni.

Elég ambiciózus a programja. Hogyan működne például a „korrupció kíméletlen letörése”?

Nézze, úgy kezdeném, hogy az egész ország és a magyar politikai rendszer egy teljesen rossz pályán mozog. Rossz pálya alatt azt értem, hogy olyan rosszul felfogott alternatívák bukkantak fel és stabilizálódtak a nyugat típusú polgári piacgazdasággal szemben, melyek alapvetően lehetetlenné teszik, hogy egyes területeken sikerrel vegyük fel a harcot ennek a visszafordítására. Alapvetően rossz a magyar társadalom építkezésének pályája. Ennek egy része, hogy erősen korrupt a magyar társadalom erkölcsi értelemben és gazdasági-anyagi értelemben is. A korrupciót mint romlást értem. Aprópénzre váltva ez azt jelenti, hogy mondjuk a másik emberhez milyen bizalmi viszonyon belül közeledem - alapvetően ezek a bizalmi viszonyok megtörtek Magyarországon, nem működnek az emberek közötti köznapi kapcsolatok. Például nem kérünk számlát. Néhány olyan alapvető dologról beszélek, ami a köznapi életben mindenkivel előfordul. Ez, és a központi politikai rendszer centralizált, látványos korruptsága visszahat az alsó szintre. Így egy lehetséges kibontakozás esélyét két oldalról is szorongatják.

Maga a korrupció csak egy része ennek az egésznek. Az alapvető probléma az a teljes tévképzet, miszerint lehet máshogy versenyképes országot csinálni, mint ahogy Nyugat-Európában, illetve az angolszász kultúrában csinálják. A kelet-ázsiai kultúrák is, amikor elérik a megfelelő fejlettségi fokot, ehhez zárkóznak fel. Nem létezik más út. Az az út a legüdvözítőbb, amelyen a legnagyobb értékteremtésre képes egy társadalmi közösség. Ez az az út lesz, amelyen viszonylag szabad egyedek viszonylag szabad interakcióban – tehát piacgazdasági körülmények között – a saját tehetségüket a legjobban ki tudják bontakoztatni. Az állam pedig a lehető legkevésbé korrupt módon nyúl ebbe a rendszerbe, azt végzi el, ami a feladata, lehetőleg semmi többet. Létezik ennek egy mechanizmusa, ami az utóbbi néhány száz évben evolutív módon kialakult az Atlantikumban. Ennél jobb nincs. Amint elkezdi valaki tódítani, hogy unortodoxia, letéríti az országot egy olyan pályáról, amelyen a közös munka eredményeképp felzárkózhatnánk.

A magyar gazdaság jelenlegi állapotát több olyan helyről is dicsérték, ahonnan korábban az unortodoxnak nevezett gazdaságpolitika komoly kritikákat kapott. Ez nem mond ellent annak, amit elmondott?

Nem. Amit mostanában mondanak, hogy 2010-ben az ország államcsőd közelében volt, nem igaz. Most is óriási adósságfinanszírozási problémák vannak. Az ország külső adósságállománya jóval nagyobb, mint amennyire a belső adósság néhány százalékos lefaragása jól hangzik. Az adósságszolgálatunk hatalmas. 2010-ben sem voltunk közel ahhoz, hogy ne lehessen finanszírozni ezt. Öt év után eljutottunk oda, hogy van 2-3 százalékos GDP-növekedés. Van olyan negyedév, amikor a legjobb volt a régióban, vagy esetleg Európában – ami nem csoda, mert Nyugat-Európa alapvetően lassabban fejlődik ebben a fázisban – de vannak olyan negyedévek, amikor hátul kullogunk. 2018-ra elővetítve a trendeket, folyamatosan csökkenni fog a GDP különböző okok miatt. A 2014-es negyedik negyedév erős volt, mert akkor választás volt, kifutottak az EU-s támogatások – meg lehet ezt indokolni. Magyarországon a nemzetgazdaság alapjait vagy a nyugat-európai működőtőke adja, vagy ezek magyar beszállítói, vagy pedig az állami, döntően közpénzből megvalósított beruházások. Tekintve, hogy ezek mire mennek el – jól tudjuk, hadd ne soroljam a stadionoktól kezdve –, azt mondani, hogy a kormány sikere, hogy a GDP-növekedés megtörténik, enyhén szólva szemtelenség.

A korábban különböző nemzetközi szereplők és magyar ellenzéki pártok által előrejelzett katasztrófát azonban nem hozta el az unortodox gazdaságpolitika. Mert erről volt szó az elején.

Nem tudom hol volt szó erről, talán a szélsőséges ellenzéki orgánumokban. Ez valóban nem következett be. Ha ezt sikernek tekintjük, akkor nevezzük sikernek.

Vissza a programhoz: „világszínvonalú nevelési és oktatási rendszer” – írják. Egy nagyon komplex rendszerről beszélünk, ahol egy-egy változtatás hatásának megmutatkozása akár évtizedekbe is telhet.

Van, aki ennek ellenére meg tudja csinálni az átalakítást néhány hónap alatt. (Nevet.)

Mi az önök terve? Hogyan varázsolnák világszínvonalúvá a magyar oktatási rendszert?

Nem tervek kellenek erre először is, hanem egy nagyon világos jövőkép. Mit várunk el az oktatási rendszertől? Mi azt, hogy azok az emberek, akik benne vannak, úgy érezzék, hogy hasznosan töltik az idejüket. Akik kikerülnek,azok pedig versenyképes képzettséget kapjanak, amivel bárhol el tudnak helyezkedni a világban. Az oktatási rendszernek tudnia kell nyújtania azt, ami Magyarország energiafüggőségéből, gyenge nyersanyag-hátteréből, ugyanakkor jó földrajzi pozíciójából következik: alapvetően egy tudásalapú társadalmat kellene létrehozni. Erről mindenki beszél, de azt kéne felfogni, hogy ennek nincs alternatívája.

Elkezdhetem ráépíteni a gazdaságot a multik által továbbképzett szakmunkásokra meg összeszerelő-üzemekre, de ez nem fog hozni olyan hozzáadott értéket a magyar gazdaságnak – egyszerűen nem fizet annyit –, amiből az ország előtt álló társadalmi és szociális problémákat orvosolni lehet. Például az ország elesett, leszakadó négy-ötmillió emberének a visszaintegrálását abba a lehetőségközegbe, ahol ha nem is ők, de a gyerekeik európai módon tudnak élni. Ehhez az itt maradó, megtermelt, elfogyasztható, beruházható javak mennyiségét kell emelni. Ehhez az oktatási rendszer, a tudásalapú gazdaság az alapvető. Ha nem alakítunk ki ilyen oktatási rendszert most, akkor tíz év múlva nem lesznek lehetőségeink, húsz év múlva pedig nem fogunk eljutni abba az állapotba, amikor Magyarország egy versenyképes országgá válik. Ezt megcsinálni nem egy nagy wasistdas. Ha nagyon világosak a célok és konszenzus van arról, hogy szeretnénk, ha a gyerekeink – nem csak a budapesti gyerekek, hanem az utolsó zsákfaluban a cigánygyerekek – a felemelkedés és a boldog élet reményében kezdhessenek el iskolába járni meleg tanteremben, reggelivel, iskolabusszal... Ha erre nincs felkészülve a társadalom, hogy felfogja ennek a jelentőségét a saját jövője szempontjából, akkor megette a fene azt, hogy ezt a „mit”-et hogyan hozzuk össze.

Mit csinálnának jobboldali pártként a szegényekkel? A baloldalon a legújabb megközelítés az alapjövedelem eszméje. Mit mond egy polgári konzervatív párt?

Magyarországon nő a szegénység és ez nem jó. Szétesik a társadalom és hosszú távon elesünk attól, hogy ezeket a rétegeket reintegráljuk. A potenciális hozzáadott értékből veszítünk el. Az az ötmillió ember, aki abban a létmódban tengődik, mint most, ötmillió kieső agy, kéz, szív – mindazok, akik részt vehetnének az ország fejlesztésében, újjáépítésében. Olyan szegénypolitikára – pontosabban olyan társadalmi integrációs modellre – van szükség, amely a lehető leggyorsabban, a lehető legnagyobb esélyekkel tudja ezeket az embereket értékteremtő magyar állampolgárokká tenni. Innen indulunk ki, nem az újraelosztásból, amelynek különböző formáit a baloldal megvalósítja.

A közmunka nem egy ilyen modell?

A közmunka ilyen lehetne. Én ab ovo nem vetem el a közmunkát, mert jó, hogyha inkább dolgoznak azok, akiknek a piacon nem jut munka. De egy közmunkát meg kell szervezni, lehet neki értelmes célokat adni. Tanácsadói munkámból adódóan járok mindenféle településen és nem látom a közmunka hatását a települések árokpartjain, házain, a vakolatain, a kerítéseken, udvarokon. Azt sem, amit legalább esztétikai értelemben el lehetne végezni. Nem látom, hogy a közmunka hogyan hasznosul, nem látom a megtérülését. A közmunka is olyan munka kell, hogy legyen, ami adott esetben a piacon is eladható. A lazsálás és a láthatatlan munkavégzés nem piaci cikk.

A négy-öt milliós szám reális?

Most néztem egy kimutatást, amely szerint ennyi ember, család él nettó 200-250 ezer forint jövedelemszint alatt. Ez nem egy európai szint. Fontosnak tartom, hogy egy ország akkor lehet sikeres csak, ha azok az emberek, akik irányítják és azok, akik a szellemi muníciót adják neki – tehát a mi szavazóbázisunk –, felfogja azt, hogy a közérdek és a magánérdekek egyensúlya nélkül nem hozható létre egy jó ország. Ez azt jelenti, hogy míg mi is például az egykulcsos adórendszer pártján vagyunk, addig azt szeretnénk, ha megtalálnánk azt az intézményrendszert az országban, ami a mostani nyertesek vagy polgári létre alkalmas emberek körében a szolidaritás kimutatását intézményesen biztosítani tudja az elesettek felé.

Az elesettekben is meg kell találni az értékteremtő erőt. Ne kapjanak úgy segélyt vagy létpénzt, amelyért cserébe semmit nem vár el a társadalom. Ezeket az embereket is fel kell rázni: rajtuk is múlik, hogy milyen lesz ez az ország. Segíteni kell rajtuk az oktatási rendszeren, szociális munkán, miegymáson keresztül felfedezni azokat az értékeket, amelyek révén meg lehet találni a hozzáadott érték forrását. És ha ezek az emberek is hozzá tudnak tenni a közösséghez, akkor azok, akik szerencsésebbek, nem találják majd annyira nehézkesnek, hogy különböző pénzeket akár az államon keresztül, akár önkéntesen átcsoportosítsanak feléjük. Fontos, hogy ez a kiegyensúlyozottság meglegyen.

„A népi-urbánus felosztásba belemerevedett a magyar politikai kultúra”

Mit jelent a programjában az, hogy „a százötven éves magyar közéleti megosztottság felülírása a különleges ország perspektívájával”? Hiszen azt mindenki tudja, hogy a magyarok különlegesek: egy főre jutó Nobel-díjasok, Európa védőbástyája – ismerjük ezeket a közhelyeket.

A kiegyezés már egy olyan törés volt a magyar politikai kultúrában, ami egyre inkább széthúzta a társadalom politikai kultúráját. Végül a jobboldalon a nacionalizmus vált uralkodó politikai formává, különösen Trianon után; a baloldalon pedig akkor még egy erős szociális töltetű, egalitárius gondolkodás, aminek azóta hírét sem látjuk. Ebbe a jobboldali-baloldali, népi-urbánus felosztásba belemerevedett a magyar politikai kultúra anélkül, hogy ennek mára bármiféle reális alapja lenne. Ugyanazt a megosztottságot próbáljuk rákényszeríteni a magyar politikára, ami az utóbbi százötven év kudarcait kitermelte.

Valamilyen gondolattal ezt meg kell haladni. Mi erősen pártoljuk ezt. Az én a konzervativizmusról nem a jobboldaliság kontextusában beszélek, mert az rögtön elsüllyed a törzsi közegben, ami ma a jobboldaliság jelent. Szeretnék konzervativizmus alatt egy okosan építkező, versenyképes, az autonómia és a család értékeire sokat adó értékközösséget szervezni, ami párosulva ezzel a különlegesség-dologgal... Ami azt jelenti, hogy mi adja ennek az országnak a speciális versenyelőnyét. Mi az, amiről azt szeretnénk, hogy a különböző népeknek eszükbe jusson a magyarokkal kapcsolatban? Ennek valami jó dolognak kell lennie. Az országnak nincs jól működő narratívája. Az ország nincs kitalálva. Orbánéknak volt egy víziója az országgal kapcsolatban, ami szoros összefüggésben volt valamiféle polgári Magyarország-vízióval, ami mostanra elveszett. Ha megkérdezek egy akármilyen jobboldali embert, magukat, maguktól jobbra állókat, hogy mégis miről szól ez az ország – kétlem, hogy egyforma válaszokat kapnék.

Felnőtt egy olyan generáció, amelyet már semmilyen trauma sem ért a rendszerváltozás után. Ez a megosztottság továbböröklődik a következő generációra?

Szerintem ez a megosztottság különböző hangfekvésben mindig újratermelődik. A magyar politikai kultúra egyetlen hagyománya, hogy kétosztatú, ahol az emberek ellenségként kezelik a másikat. Ez most ráadásul úgy történik meg, hogy semmi alapja nincs. A Fidesz nem jobboldali párt a nyugati értelemben, mégis ezt tartják jobboldaliságnak; ezt pedig összevetik azzal a baloldalisággal, ami szintén nem baloldali: nem egalitárius, nem jogkiterjesztő. Van két olyan közeg, ami összecsap olyan elvek mentén, amelyek valójában nem léteznek. Ez egy borzasztó, kifacsart, hiteltelen állapotot hoz létre, amelybe nehéz belelépnie a magyar polgárnak. Nehéz ebben értelmesen részt venni. Egy csomó ember érzi, hogy a politika nem a realitásokról beszél, ezért idegenedik el tőle.

Ha a Fidesz nem konzervatív, akkor mi?

A Fidesz történelmileg az Orbán Viktor személyes ambíciói köré szerveződő, politikailag rendkívül volatilis közeg. Tud lenni baloldali radikalizmus, át tud menni valamiféle liberalizmusba, ennek lehet polgári, nemzeti vagy éppen a szélsőjobbal kokettáló kicsapása. Amíg Orbán Viktor most erodálódni kezdett hitelessége és funkciója a magyar választók egy részének körében intakt... Gondolja el, mi lenne a Fidesz Orbán Viktor nélkül? Tegyük fel, hogy eltűnik holnapra. Holnap mit csinálna a Fidesz? Fogalmunk nincs.

Mit képvisel ön szerint a baloldal?

Én mindkét nagy pártot és a magyar politika fősodrát a posztkommunizmushoz sorolom. Mind a kettő posztkommunista társaság olyan értelemben, hogy a kommunizmusban kialakult korrupt viselkedésmintákat termeli újra a politikai közegben. Az a céljuk, hogy az állam folyamatosan hatalma alatt tartsa a társadalmat. Nagyon vigyáznak arra, hogy a társadalom véletlenül se alakítson ki autonómiákat, ne növelje az önkormányzatiságot. Ilyen értelemben a két oldal teljesen ugyanaz. Az úgynevezett baloldal alapvetően két dologgal operál. Az egyik, hogy ők a demokrácia letéteményesei: ez sosem volt igaz. A másik pedig, hogy a Fidesznél egalitáriusabb felfogást képviselnek. Ezért szavaznak rájuk még esetleg a nyugdíjasok, de csak azok, akiket meg lehet győzni arról, hogy a nacionalista frazeológia kevésbé fontos már, mint az egalitárius frazeológia. A nyugdíjasok érzelmi biztosítékok mentén választanak. Az egész társadalomra igaz ez általában: mindenki valami etatista képpel rendelkezik a politikával kapcsolatban, ezért megerősödnek azok az inkompetenciák, amelyek lehetetlenné teszik a versenyképes reakciót a nemzetet ért kihívásokra.

Az Együtt programja nem képviseli a polgári értékeket? A DK-ban pedig ott ül a magát konzervatívnak valló volt MDF-es Kerék-Bárczy Szabolcs.

Ez az ő problémája, ezt nem kommentálnám. A DK mégsem ő, hanem Gyurcsány Ferenc és az ő ambíciói. Az Együtt áll hozzánk a legközelebb a baloldalra sorolt pártok közül – nyilván azért, mert egy olyan piacgazdaságot, meritokratikus szemléletet vall, amit tagságtól és múlttól függetlenül tudunk értékelni. A legismertebb képviselőjük most Juhász Péter, aki olyan általunk helyeselt korrupcióellenes akciókkal hívta fel magára a figyelmet, aminek van köze a konzervativizmushoz, de nem is csak ahhoz, hanem minden élhető társadalomhoz. Ilyen értelemben az Együtt egy-két ponton helyeselhető politikát visz.

És a szintén deklaráltan konzervatív, jobboldali Bokros Lajos és a MoMa?

Bokros Lajos mint jelenség egy bonyolult dolog. Sajnos nem annyira az az érdekes, hogy ő maga mit gondol magáról, hanem hogy mit gondol róla a politikai közeg. A politikai közeg őt – a Fidesz segedelmével – bekategorizálta őt oda, ahova bekategorizálta. Ő a Bokros-csomag. A Bokros-csomag fiskális fegyelmet illető részeinek – és nagyjából ennyinek – volt konzervatív éle. Hogy a Bokros Lajos oda pozicionálta magát, ahova, az egy dicséretes dolog; de ha valaki megnézi, akkor látni fogja: rossz politikai döntések, így a baloldallal való együttes politikai fellépés miatt nem tudja magáról levetkőzni a baloldali társutasság stigmáját.

Azt mondja, hogy a két nagy politikai párt sok tekintetben egy politikai érdeket képvisel. Erre az álláspontra – akár színvonalas, akár kocsmai szinten – sokan eljutottak. Ezt hogy tudatosítaná a társadalom döntő többségében?

Nem tudom, hogy ez jó politikai taktika lenne-e. Ez egy elméleti alapállásunk. Hogy mit tehetünk a választók megszerzésének érdekében, arra az a sztenderd válasz, hogy pártot kell építeni azokon a területeken, ahol a mi szavazóink a legjobb hatásfokkal megtalálnak minket. Ez döntően Budapest és a vidéki nagy és közepes városok. Itt azt remélhetjük, hogy a választók mobilisak és nem félnek. Meg kell találnunk azokat, akiket a legnagyobb hatékonysággal lehet megszólítani. Ez egy komoly munka, amit a baloldal is elmulasztott az elmúlt években. Ezt a munkát látványosan a jobboldal - a Fidesz és a Jobbik - végezte és végzi el. Nekünk hasonló munkát kel végeznünk: meg kell találnunk azokat az üzeneteket, amelyek ezeket az embereket reménnyel töltik el. Közben pedig folyamatosan gondolkodni kell. Nekünk három hiányosságunk van: a nyilvánosság, a pénz és az ismertebb arcok, akik elkötelezik magukat. Mind a hármon dolgozunk, és remélem ennek lesz látszatja is a következő időszakban.

***

Fotók: Balogh Krisztina.