„Mennyire lehet Önt elgyengíteni?
Naponta erőtlenedem el! Naponta ütközöm falakba, amelyek áttörhetetlennek tűnnek… A pap, akinél elsőáldozó voltam, egyszer megkérdezte, hogy szoktam-e reggelente segítséget kérni a munkámhoz. Elmondtam neki, hogy este meg szoktam köszönni a segítséget, amit aznap kaptam ahhoz, amit tettem, elértem. De reggel valahogy úgy érzem, hogy az előttem álló nap feladatait »emberből« kell véghezvinnem. A pap mosolygott. Úgy éreztem, azt gondolja, majd eljutok oda, hogy megértem: reggel is lehet segítséget kérni.
A színháza nagyon erős hatású. Egy barátom azért nem szereti minden rendezését, mert van olyan darab, amely – úgy érzi – túl nagy erővel zuhan rá.
Igen, lehet. Az eszköztárát tekintve totális színházat csinálok, magamat sem kímélem, nyilván a nézőt sem. Úgy gondolom, hogy a színház nagyon komoly eszköz, hogy az életünket érintő lényeges, nagy, végső dolgokról beszélhessünk. Komolyan veszem azt a lehetőséget, hogy a Nemzetiben évadonként százezer emberhez szólhatunk. Legközelebbi bemutatóm a Körhinta – témája a szerelem, a fiatalság. Ebben az évadban a Don Quijotét rendezem még, a búsképű lovag története a világirodalom egyik nagy mítosza. Jövőre egy ’56-os téma, majd a Csongor és Tünde és Az ember tragédiája következik.
Megint?
Igen, folyamatosan foglalkoztat a Tragédia, mert Madách műve kimeríthetetlen gazdagságú. 1998-ban rendeztem meg először, azóta még háromszor vágtam bele. Nekem Az ember tragédiája egy életprogram.
Nagyon erőteljes színészekkel dolgozik. Keresi őket?
Ez így van! Az igazi nagy szenvedélyek és érzelmek, a nagy kérdések érdekelnek, és ehhez nagy erejű színészekre van szükségem, akik hatalmas energiákat képesek mozgósítani.
Mit keres még bennük?
Valami igazit. Azt a mélységet, amely a mély katarzis felé viheti a nézőt. Olyan szerepeket kell adnom, olyan alkotói légkört kell teremtenem vezetőként és rendezőként a Nemzetiben, hogy a színházcsinálás ne pusztán előadások létrehozását jelentse, hanem kutatást, kísérletezést: alkotást. Amikor őszinte kitárulkozások, zsigeri, nagy gesztusok, szenvedélyek és valódi pátosz születik.
Lehet, hogy az idő Önnek dolgozik: például a gyerekeim 17, 14 évesen szívesen nézik az előadásait, és egyáltalán nem zavarja őket, hogy annyi minden történik a színpadon, és nagyon erős hatások érik őket…
Én is a gyerekeimen keresztül jöttem rá erre! Vannak, akik nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy akár »nyolcdimenziós« az, ami a színpadon történik. Olyan az én színpadi világom, mint egy nagyzenekari mű: dallamok, témák, motívumok ismétlődnek, váltják egymást, harcolnak egymással. Azt tapasztalom, hogy ennek a befogadása és élvezete a gyerekeimnek nem okoz gondot. Vagyis, ha a gyerekeket korán ilyenfajta színházi nyelvre szocializáljuk, megértik, megérzik, átélik a metaforikus, szimbolikus, költői nyelvet is, képesek befogadni egy előadást akkor is, ha nincs lineárisan elmesélhető történet. Hiszek a fiatalokban, szenvedélyesen hiszek bennük! Sok-sok értékes gyereket látok a gyerekeim óvodájában, iskolájában és a nézőtéren, amikor egyszerre hatszáz gyerek nézi a János vitézt. Ez is erőforrás!”
