Az elveszett reformkor

„Egyszer ki kellene már mondani és széles körökben megegyezni abban, hogy a Horthy-korszak, a szegény- és kisparasztságot nyomasztó szociális problémákkal, az emberi és polgári jogok egyre erősebb korlátozásával, külpolitikai úttévesztésével és végül a több százezer magyarról történt részvétlen lemondásával együtt folytathatatlan volt és megérett az elmúlásra. Bár kétség kívül voltak tehetséges miniszterek a kor politikai elitjében is, és főként az oktatás és művelődés terén, valamint a városi munkásság életkörülményeiben történt bizonyos javulás, de a politikai rendszer egésze éppen a legkritikusabb pillanatokban mutatta meg valódi gyengeségeit. Ugyanakkor a rendszer megőrzött bizonyos vonásokat az 1918 előtti korlátozott, konzervatív-liberális parlamentarizmusból is, paradox módon éppen az a részleges folytonosság volt benne a jó, amit Németh László vagy Bibó István is oly hevesen, de ebben az esetben tévesen bírált.

Éppen az a korlátozott politikai pluralizmus tette lehetővé, hogy kialakuljon egy olyan reformnemzedék, amelynek a szovjet rendszer iránti rokonszenvvel egyáltalán nem vádolható tagjai is hitet tettek egy új politikai szisztéma mellett. Példának okáért Márai Sándor vagy Szent-Györgyi Albert, akik nem a politikai élet bal oldalához húztak és később kommunista diktatúra ellenében emigrálni kényszerültek, szintén hittek a mélyreható változások szükségességében. Ők tudták, hogy Bethlen István útja nem folytatható, a nép részvételét a demokráciában biztosítani kell, az elavult rang- és címkórságnak leáldozott, radikális földosztásra, széles körű szociális reformokra van szükség. Ehhez egyáltalán nem kellett kommunistának lenni,minden józan, hazáját szerető ember tisztában volt a mélyreható változások szükségességével.”