Jövendölés az utolsó oskoláról

„Félreértés ne essék, a hazai nemzetközi tanulmányok képzés nem tökéletes. Sőt, attól gyakran igen messze áll, ahogy azt a legtöbb jelenlegi vagy volt hallgató mondani szokta. Saját jogi majd nemzetközi tanulmányaim, illetve ötévnyi rendszeres külföldi oktatói tevékenység után határozottan egyetértek ezekkel a véleményekkel. Az okok sokrétűek, kezdve a már kivesézett elégtelen finanszírozási háttértől a gyakran megcsontosodott humánerőforráson keresztül egészen a merev állami akkreditációs elvárásokig. Épp ez utóbbi miatt is az elemi logika megcsúfolása és/vagy a hallgatóság értetlennek nézése a felsőoktatásért felelős államtitkár azon kijelentése, miszerint minőségi bajok vannak a nemzetközi tanulmányokkal. Hiszen közvetve-közvetlenül az állam hagyta jóvá az akkreditációs eljárás során a szak felépítését, az oktatók számát, minőségét stb. Ugyanezen szabályok miatt nem vagy alig lehet változtatni a tanrenden, és így fordulhat elő, hogy a 21. században bizony elvégezhetnek úgy öt évet a tanulók, hogy az Egyesült Államokról, Kínáról vagy Oroszországról egyáltalán nem hallgattak önálló tantárgyat. Persze, hiszen jelenleg kevéssé csábító az egyetemi oktatói munkakör, így a már meglévő oktatók szakterületéhez kell igazítani a kínált tárgyak körét, mint gombhoz a kabátot. Na de milyen az a kormányzati politika, amely baltáért nyúl, ha valakinek a homlokára száll egy légy?

Ehelyett tessék modernizálni a tananyagot és az oktatási módszereket, tessék kinevelni, megfizetni és megtartani a tehetséges fiatal oktatókat, és tessék erősíteni a versenyt a több intézményben folyó képzési programok között! Magyarországnak szüksége van az efféle végzettségű emberekre a diplomáciai-politikai szférában és az üzleti szektorban is. Egyrészt aki nem ismeri a világot, az nem ismeri saját hazáját és önmagát sem. Márpedig idehaza eleve komoly önismereti kihívással küzdünk, nem kellene ezt tovább mélyíteni. Másrészt meg kellene érteni, hogy megfelelő minőségbiztosítás mellett a nemzetközi tanulmányok szak nem romkocsmákban merengőket képezne, hanem a gazdasági szereplők számára fontos munkaerő-alapanyagot. Az elmúlt egy-két évtizedben végbement technológiai, munkavégzési és ebből fakadó oktatás módszertani fejlődés következtében ma már nem pusztán a lexikális tudást bebiflázó, illetve azt visszamondó végzettekre van szükség. Nyugati felsőoktatási intézményben már régóta olyan amerikai és európai akkreditációs elvárásoknak kell megfelelnünk, amely sokkal nagyobb hangsúlyt helyez a hallgatók kompetenciáinak fejlesztésére, gyakorlat-orientált képzésére. Ennek egyik fő oka, hogy a felgyorsult technológiai fejlődés mellett már régóta lehetetlen megmondani, egyáltalán szükség lesz-e még azokra a szakmákra öt év múlva, ahová most a kormányzat szabályozási eszközökkel terelni akarja a  magyar fiatalokat. (Nem lesz!)

Ennek megfelelően a nyugati (és egyébként gyakran már a keleti) felsőoktatási módszerek egyik alapkövetelménye, hogy nyitott, kommunikatív, más kultúrákat is ismerő és elfogadó, az alapokat jól ismerő, de az újabb és újabb fejlesztéseket megtanulni képes és akaró értelmiségieket képezzen. Az őket majdan alkalmazó szervezetek pedig erre a nyitottságra és flexibilitásra alapozva a saját, speciális elvárásaikhoz igazítják munkavállalóikat. 

Az elmúlt években gyakran felmerült a kérdés, hogy miért nincs itthon önálló intézménye pl. az EU-kutatásnak, a Németország-kutatásnak vagy akár a Kína-kutatásnak. Ehhez képest tavaly sikerült még az általános külpolitikai kutatás intézményét is ellehetetleníteni. Idén már tényleg a nemzetközi alapképzés beszántását is megérhetjük? Ha Magyarország sikeres szeretne lenni, nagyon gyorsan le kellene vetkőznünk azt a leginkább periferikus országokra jellemző, provinciális mentalitást, miszerint aki nem tud hegeszteni, az igazából nem is dolgozik. Valójában hamarosan aki csak hegeszteni tud, az nem fog dolgozni, mert nem lesz hol.”