„Az antik megfogható és véges. Rendje és értelme van – mint a klasszikus görögség világának. A keresztény metafizika végtelen és felfoghatatlan. Aquinói Szent Tamás minden istenérve a végtelenbe és a felfoghatatlanba mutat, szigorú ujjal. A végtelen, felfoghatatlan Mindenség rettentőbb, mint a Styx túlpartja.
Babits nézi velünk és helyettünk a vakokat a hídon. »A Csöndnek / folyóján / pár deszka- / darab. / Mi zajból van e csönd? Zubog zúg a hab.«
Ez a csönd a mi csöndünk. Az iszonyat és a rettenet zajából van. S mi rendre az élet szükségszerű és örök hangjainak halljuk. Annak akarjuk hallani, mert muszáj mégis hinni valamiben. Abban, hogy ez így normális és természetes.
Nem. Nem az. Csak nem értjük. A 18. század legvége, a 19. legeleje óta nem értünk semmit. A gőzgéppel kezdődött. A vasúttal folytatódott. És jött őfelsége az elektromosság, meg a nehézipar. Követte a kőolaj primátusa, és az autógyártás, úgy is mint amerikai álom. És lám! Máris mi jövünk. Mert elérkezett a hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje, és vele az informatika, az »információs társadalom« kora.
De hiába. Éppen olyan vakon tapogatózunk át a hídon, mint az első ciklus géprombolói. És Babits mellett Kondratyev áll, és figyel bennünket.
S persze azt sem tudjuk, vakok vagyunk-e igazán. Hiszen az antik hagyományban a vak az, aki látja a lényeget, mert nem zavarja meg a felszín.
A vak mindent lát. S leginkább a jövőt. A keresztény hagyományban viszont a vak valóban a sötétségben bolyong.
A mi rossz fahídunk alatt pedig még zúg és árad az antik és a keresztény hagyomány. Akkor lesz vége a világnak, amikor majd elapad ez az ár, és mindent elborít az anyag. A piac. Amikor a keresztény Egyetemességet végleg leváltja a piac testvérbátyja, a Globalizáció.”