„De a tanítványai, köztük ön is, továbbviszik az örökséget, nem?
Mit is viszünk tovább? A hangszert, a dallamokat, a játékstílust, a technikát igen, de a kultúrát nem. Mert azt például már nem tudjuk, hogy a Hold fázisának mely pontján kell kimenni a keresztútra, és ott milyen ráolvasások kíséretében lehet kapcsolatba lépni a transzcendens hatalmakkal, hogy a dudálásnak ne csak a technikáját tanuljuk meg, hanem a rejtett dimenziókba is beavatást nyerjünk. Néhányan – ha a dudánál, maradunk, mondjuk úgy öten – beleástuk magunkat a abba a hihetetlen összetett kulturális rendszerbe, ahol összefügg egymással a hangszerkészítés, a hangszeres játék, az ének, a tánc, a hiedelem, a szokás, az álomfejtés, a mágia. Ehhez képest az, hogy valaki megtanul dudálni és képes eljátszani 52 dallamot, nem ugyanaz. Egyébként Magyarországon a magyar anyanyelvű lakosságot két részre lehet osztani. Az egyik részbe tartozók – ők egyre kevesebben vannak – olyan kulturális jegyekkel rendelkeznek, amelyekkel megüzenik a világnak magyarságukat. (…)
És a másik oldalon kik vannak?