Még egy remek hely a harmadik világháború kirobbantására – igencsak forrósodik a helyzet az Északi-sarkon
Nukleáris elrettentés, flották és bombázók – ez az a hely, ahol a Nyugat igazán tarthat Oroszországtól, mutatjuk, miért!
Az a világ, amelyben az USA és Európa közötti transzatlanti kapcsolatrendszer volt a döntő, az most – a TPP-vel – múlik pontosan.
A szerző az LMP II. kerületi önkormányzati képviselője. Első cikke a témában itt található, a második itt, a harmadik itt, a negyedik pedig itt olvasható.
*
„Ahogy a globalizáció erősödik, Kína és az USA kölcsönösen egymástól függővé válnak. Ilyen gazdasági kapcsolatoknak nem lehetne fenntartható, gyors növekedése, ha nem a kölcsönös hasznon alapulnának, vagy ha nem jelentének hatalmas előnyöket az Egyesült Államoknak”
(Xi Jinping, a kínai kommunista párt főtitkára)
A szabadkereskedelmi egyezmények (TTIP/CETA/TiSA) támogatói a neoliberális gazdasági dogmákon kívül geopolitikai, sőt erkölcsi szempontokkal szoktak az egyezmények mellett érvelni. Egyik kedvenc érvük az úgynevezett „arany norma” érv, amely szerint a közös transzatlanti szabályozások (TTIP/CETA), kereskedelmük nagyságrendje miatt határozzák majd meg a világkereskedelem egységes normarendszerét. Ezért az egyezmény elfogadása nemzeti érdek, hiszen így a nyugati, értsd a „fejlett”, „demokratikus” világ tudja majd a világkereskedelem feltételeit megteremteni, amik így nem különböznek majd annyira a jelenlegi hazai szabályozásoktól, mintha azokat multilaterális alapon a „fejlődő” világot bevonva kellene kialakítani.
A Financial Times-ban a dán, az amerikai és a svéd üzleti kamarák közös nyilatkozatot tettek közre, amelyben a szabadkereskedelmi egyezmények és az offshore magánvádbíróságok (ISDS) mellett érvelnek: „Egy ilyen egyezmény mintaként szolgálhat az eljövendő kereskedelmi egyezményekhez Ázsiával, Dél-Amerikával, és Afrikával, ahol az ISDS fontos védelmet jelenthet a politikai önkénnyel szemben. Ez előnyös lesz azoknak a vállalatoknak, amelyek a fejlődő világgazdaság piacaiban akarnak befektetni”.
Sigmar Gabriel, német kancellár-helyettes, gazdasági miniszter, a koalícióban kormányzó SPD elnöke, sajnálatosnak találja, hogy „túl sok szó esik a klórozott csirkékről és kevés az egyezmények geopolitikai következményeiről”, amelyek közül szerinte az a legfontosabb, hogy a TTIP lesz a befektetés-védelem arany normája (golden standard), amit így az USA és az EU közösen határozhat meg a világ számára. Hasonló érveléssel ajánlotta február 3-án Orbán Viktor miniszterelnök is Magyarország számára az egyezményt, azt állítva, ha ez a megállapodás nem jön létre, akkor az unió „aligha tudja fenntartani a világban ma meglévő pozícióit”. Egy hónappal később azonban már arra fektette a hangsúlyt, hogy olyan egyezményt nem támogat, „amely a gazdasági jogviták eldöntését kiemelné a magyar bírósági rendszerből, és valamilyen távoli választott bírósághoz helyezné át”. Ez az érvelés azért is érdekes, mert a már megszövegezett CETA (Kanadai – EU) a gazdasági vitarendezést távoli, választott bíróságokra helyezi át. Ezek után Orbán Viktor vagy a CETA ratifikálása ellen fog állást foglalni, vagy ismét a levegőbe beszél.
Azt azonban úgy tűnik nem képesek tudomásul venni döntéshozóink, hogy a huszonegyedik és nem a tizenkilencedik században élünk, amikor Európa se nem gyarmattartó, se nem vezető hatalom többé. Így tehát esélytelen arra, hogy transzatlanti kapcsolatának köszönhetően társvezető pozícióra tehessen szert, és beleszólhasson az egységesített, globális szabadkereskedelem normarendszerének a kialakításába. Ugyanis az USA a TTIP előtt egy annál sokkal nagyobb jelentőségű egyezményt szándékozik megkötni, ez pedig a csendes óceáni partnerségi megállapodás, a TPP. Ez az egyezmény fogja megszabni a világkereskedelem új szabályrendszerét. A TTP-ről a következő országok tárgyalnak: Japán, Ausztrália, Brunei, Mexikó, Malajzia, Chile, Új-Zéland, Peru, Szingapúr, Vietnam és az USA. Az egyezmény tartalmát tekintve nem sokban tér el a TTIP-tól.
Ugyanúgy teljes titokban, a szövegtervezetet a nyilvánosság bevonása nélkül tárgyalják, úgy, hogy az állampolgárok ehelyett beérték azzal, hogy a mai napig mintegy 600 lobbistával egyeztettek róla. A wikileaksen kiszivárgott anyagok szerint a természetvédelmi szabályok teljes lebontására számíthatunk, és arra, hogy a TTIP-hoz nagyban hasonló választott magánbíróságokra bízná a kormányok és a cégek közötti vitás esetek rendezését. Ami az USA számára legalább ilyen fontos, az az, hogy a tervezett megállapodás biztosítja földgáz exportjának növekedését.
Az egyezménnyel kapcsolatban nem a tartalma a legfontosabb, hanem az, hogy melyik az az ország, amelyik kimarad a tervezett megállapodásból, amelyiket a fenti felsorolás nem tartalmaz? És ez a kihagyott ország nem más, mint Kína. Az egész egyezmény arra irányul tehát, hogy Kínára az USA Csendes-óceán menti szövetségeseivel együtt egy az Egyesült Államok által kitalált, és a saját érdekeinek megfelelő kereskedelmi szabályrendszert kényszerítsen rá. Ebbe a geopolitikai játékba illeszkedik a TTIP elfogadtatása is, amelynek, mint láttuk mellékes szerep jut csak. Kína erre egy saját kereskedelmi egyezményrendszer tető alá hozásával próbálkozik, miközben a TPP-be való integrálódását is lebegteti.
Tehát az Obama-kormány az európai vezetőkkel ellentétben a TPP-ről és nem a TTIP-ról beszél, és a TPP-nek osztja ki azt a szerepet, hogy a globális trendet kialakítsa és a jövő világkereskedelmének alapjait meghatározza. Ezért akar az Obama-kormány egy olyan „minőségű” egyezményt, az aláíró országok piacait teljesen átjárhatóvá tenné, aminek Kína jelenleg még nem tud és nem is akar megfelelni. Ezért volt Kína első reakciója az, hogy a TPP nem más, mint egy Kína-ellenes geopolitikai fegyver, amit a hidegháborús „feltartóztatás” politikájához hasonlított. A kínai retorika Xi Jinping hivatalbelépése óta ugyan némileg megváltozott, és a kínai Kereskedelmi Minisztérium a TPP alapos tanulmányozását helyezte kilátásba. Figyelemre méltó tény az is, hogy a TPP tető alá hozását még Obama elnökségének lejárta előtt be akarják fejezni, és csak ezt követően kezdenének hozzá, hogy meggyőzzék Kínát csatlakozása előnyeiről. Ez esetben ugyanis a már elfogadott feltételeket kellene tudomásul vennie.
Merkel és Juncker ugyanakkor azt szorgalmazzák, hogy a TTIP tárgyalása még ebben az évben záruljon le, ami nem más, mint kétségbeesett próbálkozás arra, hogy az USA az európai félnek adjon prioritást. Ennek a nyomásgyakorlásnak igencsak kétséges az eredménye, hiszen Obama elnök többször kijelentette, hogy a TPP a legfontosabb a számára, ezért annak a tárgyalását kell elsőnek lezárni. Bármennyire sietnek is a TPP-vel, annak tárgyalását május előtt lehetetlen befejezni, ahogy a TTIP–t sem lehet elfogadtatni idén, hiszen rögtön ősszel kezdetét veszik az amerikai előválasztások és az USA kormányzata átáll kampány üzemmódra. Vagyis minden jel arra mutat, hogy először a TPP lesz meg, évekkel akár a TTIP előtt, és a csendes óceáni kereskedelmi eljárásoknál kialakított normák fogják az alapját képezni a jövő világkereskedelmének, nem pedig a transzatlantiak.
Kimondhatjuk tehát, hogy az az érv, miszerint a TTIP a garancia arra, hogy az EU megőrizhesse a világkereskedelemben jelenleg meglévő pozícióit, azért nem igaz, mert akár létrejön a TTIP, akár nem, az EU jelenlegi pozícióinak megtartása nem ezen fog múlni. Az a világ, amelyben az USA és Európa közötti transzatlanti kapcsolatrendszer volt a döntő, az most – a TPP-vel – múlik pontosan. Engedjük hát, hadd menjen. Az ezüstéremre esélyes TTIP tehát, csak a második nagyléptékű kereskedelmi egyezménye lesz a poszt-2008-as világnak. Ez pedig azt jelenti, hogy ez az egyezmény Európa eljelentéktelenedésének az egyezménye lesz.
Ezzel ellentétes érv az, amit a Transzatlanti Kapcsolatok Központja is hangoztat, hogy a TPP igazából nem tartalmaz olyan szabályozott együttműködést mint a TTIP, így szabályozás terén a transzatlanti lesz az „arany minta”, vagyis a norma. Ez az érv azért ellentmondásos, mert eddig az ISDS-nél, vagyis a magánbírósági eljárásokról érvelve hivatkozott a Bizottság az arany normára, csak újabban beszél róla a szabályzatharmonizációs fejezetnél is. Ezen kívül egyre nyilvánvalóbb, hogy a TTP-ben is lesz szabályozásharmonizácós fejezet, sőt az USA kereskedelmi irodája ugyanazt a nyelvezetet használja, a kereskedelem technikai akadályaival foglalkozó terület esetében is.
Ugyanakkor az az érvelés, hogy majd azért a TTIP és nem a TPP fogja meghatározni a globális kereskedelmet, mert az előző alaposabb és kiterjedtebb lesz, mint a második, egyrészt azért hihetetlen, mert egyik sincs még letárgyalva és így nehezen lehet ezt az állítást igazolni. Másrészt, ha a TTIP a TTP-nél is mélyrehatóbb együttműködést jelent, akkor érdemes feladnunk saját szabályozási rendszerünket azért, hogy egy olyan versenyben, amiben az a tét, hogy ki áll közelebb az USA-hoz, be tudjuk előzni Malajziát és Bruneit? Ez az a speciális transzatlanti kapcsolat, amire annyit hivatkoznak vezetőink? Ez az, amit az Európai Bizottság úgy hív: hogy erősebb partnerség az USA-val? Ez egy partnerség? Látnunk kell, hogy az Obama adminisztráció nem véletlenül kezdeményezte ezt a két egyezményt egyidejűleg, még csak nem is pusztán azért, mert az USA az egyetlen olyan állam, ami mindkettőnek tagja, hanem mert ez a versenyeztetés szolgálja a legjobban az USA nemzeti érdekeit. Még akkor is, ha ennek a partnerséghez sok köze nincs.
Ezt a stratégiát, hogy két irányban egyszerre, két különböző szabadkereskedelmi egyezménnyel erősítse meg tárgyalási pozícióit, az EU is folytatja. Ebből a stratégiai megfontolásból fakad az EU-Oroszország szabadkereskedelmi egyezmény ötlete, ami Vlagyivosztoktól Lisszabonig terjedő szabadkereskedelmi övezetet hozna létre. Ennek realitását ugyanakkor erőteljesen megkérdőjelezi az Ukrajnában folyó háború. Addig is maradnak a TPP és TTIP egyezmények, amiknek következtében Magyarország a nemzetközi szabadkereskedelem másodvonalán belüli szabadkereskedelmi övezet perifériájára kerül. Mindez persze az európai és a nemzeti érdekre hivatkozva történik velünk.