Mangalicaplacenta

A szerző az LMP II. kerületi önkormányzati képviselője.

A magyar kormány jelenlegi külpolitikáját Szijjártó Péter a Mandiner.hu-nak adott interjújában így foglalta össze: „az új magyar külpolitika homlokterében a külgazdaság áll”, valamint: „amikor a külpolitikában nemzeti érdeket érvényesítünk, az nagyon nagy arányban gazdasági érdeket jelent.”

Külpolitikai ötlettelenségét Szijjártó már a bizottsági meghallgatásában is megcsillogtatta, amikor elmondta, külpolitikájának célkitűzésként azt jelöli ki, hogy „Közép-Európában az egy főre jutó külföldi közvetlen működő tőke szempontjából Magyarországnak kell lennie az elsőnek”. De ez az üzleti célú külpolitikai felfogás mutatkozott meg a miniszterelnök azon szavaiban is, mely szerint a külpolitikában „kereskedelmi dörzsöltségre volna szükségünk”. 

Ez a fajta a piaci érdekeket előtérbe helyező külpolitikai iránymutatás kommunikációsan akkor érte el Rejtő Jenő-i csúcspontját, amikor Magyar Levente gazdaságdiplomáiért felelős államtitkár a köztévé esti műsorában hosszú perceken át fejtegette, hogy Magyarország Japánba irányuló exportja azért is kiemelten fontos, mert piacvezetők vagyunk a mangalicaplacenta, igen jól olvasta: a mangalicaplacenta exportjában. Én nem állítom, hogy a magyar agrárium piacának biztosítása, főleg az orosz kereskedelmi szankciók utáni helyzetben, nem elsődleges fontosságú nemzeti érdek; de az, hogy a külügyminisztérium, miközben háború folyik egy szomszédos országban és betiltották a Székely Nemzeti Tanács tüntetését Erdélyben, Juncker pedig egy közös európai hadsereg szükségességéről beszl  és a kormány éppen az „Iszlám Állam” ellen készül katonákat küldeni, a mangalicaplacentát tarja leginkább említésre méltónak, aggasztónak tűnik. 

De ez nem izolált jelenség, több olyan ügy is van, ami mivel nem a kereskedelemmel kapcsolatos, elkerülni látszik a Külügyminisztérium érdeklődését. Például ma: március 15.-én, amikor ezt írom, a magyar kormánynak még nincs álláspontja arról, hogy támogatja-e a közös európai hadsereg létrehozását. Ugyanakkor a fenti idézetek azt mutatják, hogy a kormány minden külpolitikai kijelentése, minden nagy ívű a „változó világrendről” alkotott elemzése azzal a céllal születik, hogy olyan politikai környezetet teremtsen, amely lehetővé teszi az életfeltételeinket biztosító korlátok lebontását, amikor szélesre tárja a kapukat a külföldi tőke akadálytalan behatolása előtt.

Az, hogy vannak piaci szempontok is a magyar külpolitika homlokterében önmagában nem ellentétes a magyar nemzeti érdekekkel, hiszen Magyarországnak nagyon is érdeke, hogy aktív kereskedelemi kapcsolatai legyenek a világ többi részével, ugyanakkor amennyiben ezek a kereskedelmi kapcsolatok a hazai szabályozási környezet és az ország meglévő szövetségesi politikájával ellentétesek, fennáll a veszély, hogy az ebből származó haszon csak egy szűk elitet, nem pedig a magyarok többségét gazdagítja majd. Az aktív külkereskedelem szorgalmazása két előfeltételezésen alapul.

Az egyik, hogy mivel a magyar állam és a magyarországi tőke érdeke teljesen megegyezik, a magyarországi tőke kihelyezése erősíti az ország gazdaságát. A másik, hogy minél nagyobb számban jön be hazánkba a külföldi működő tőke, annál több munkahelyet teremt és annál több adóbevételünk lesz, végső soron pedig annál erősebb lesz gazdaságunk. Az első feltételezés azért nem felel meg a valóságnak, mert a tőkének nincs útlevele, a haszon adóparadicsomok és offshore cégeken keresztül kifolyik az országból. Ráadásul nagy magyar multinacionális cégek szinte nincsenek, még a MOL Nyrt. is többségben külföldi befektetők tulajdonában van.

Ugyanakkor, kétségtelen tény, hogy a kis és közepes vállalkozások exportja hasznos a nemzetgazdaság számára, de ezek jelenleg nagyrészt EU-s piacokon mérettetnek meg. Ha megnézzük Magyarország jelenlegi exportszerkezetét, azt látjuk, hogy a legnagyobb exporthányad az EU-s országokon kívül Oroszországba irányul, de az sem haladja meg az összes export 3,6%-át. Összességében exportunk körülbelül 75%-a az EU-n belülre irányul. Azzal a törekvéssel természetesen egyetértünk, hogy a diverzifikálás előnyünkre szolgálna, de az eredmények keleti nyitás ide vagy oda,  nem nagyon mutatkoznak. Sőt, például az Ázsiába irányuló export 2012 és 2014 között csökkent. Ezzel szemben a prioritások között nem igen emlegetett, az amerikai kontinens országaiba irányuló kivitel 2012 és 2014 között határozottan megnőtt. persze nekem se kéne a termelési jelentések szintjén megrekednem, a lényeg csupán annyi, hogy amennyiben az Orbán kormány célja az EU-n kívüli export növelése, a KSH adatai alapján, az eddigi öt év nem nevezhető sikertörténetnek.

Nézzük meg, milyen árat fizettünk eddig ezért a jelenleg még kudarcos keleti nyitásért? Az export-import mutatók növelése érdekében a kormány új munkatörvénykönyvet írt, ami fokozta a magyar munkavállalókmunkajogi kiszolgáltatottságát. Lefelé tartó ár és bérversenyben látott lehetőséget arra, hogy felvegye a versenyt a környező országokkal. Bővülő stratégia partnerségi megállapodásokkal vonja ki a számára kedvező multinacionális cégeket a közteherviselés alól. Verbális konfrontációkat vállal az Egyesült Államokkal, és az EU-val, amit most az Iszlám Állam elleni katonai beavatkozással próbál kiegyenlíteni.  Itt azért jegyezzük meg, hogy a TTIP/CETA kapcsán például látszik, hogy a konfrontáció csak felszínen húzódik, és a lényegi gazdasági érdeket érintő mélyrétegekben egyetértés van.

Mindennek ellenére, azt természetesen senki sem vitatja, hogy a külpolitikának igenis egyik feladata a magyar cégek és befektetések piaci szerepvállalásának könnyítése. Amit kifogásolunk, az mindösszesen az, hogy a jelen geopolitikai helyzetben, amikor egyik szomszédunknál háború dúl, amikor az Európai Unió gazdasága szerkezeti válságban van, amikor az európai autonómia mozgalmak jelentősége ennyire megnőtt, amikor a Közel-keleten nagyarányú átrendeződés várható, akkor életszerűtlen, hogy a magyar külpolitika célja kimerüljön a piacszerzés erőltetésében. Már csak azért sem korlátozódhat a piacszerzésre, mert hiányzik hozzá az a geopolitikai stabilitás, amire a piacszerzési politikát építeni lehetne. Jól látszik ez abból, hogy a keleti-nyitás bejelentése és a Brüsszellel való szimbolikus konfliktusvállalás ellenére ,a szankciók hatására visszaesett az Oroszországgal folytatott magyar kereskedelem. 

Ráadásul a termelési jelentések és a forgalmi adatok ismertetésére szűkített magyar külpolitika nem ad teret a határon túli magyar kisebbség védelmére, ami a megújuló magyar külpolitikai doktrínából fájóan hiányzik. Ezt már mások is észrevették, fel is tették a kérdést Szijjártó Péternek, hogy a külügyminisztérium miért nem helyezi előtérbe az autonómia kérdését. Hiányzik tehát az az értékalapú magyar külpolitika, ami a kisebbségek jogaiért mindenhol, minden körülmények között kiáll, legyen az kurd, tibeti, Dél-tiroli vagy székely. Mert az könnyebben és nagyobb hitellel tudná számon kérni a határontúli magyarokkal szembeni emberi jogi sérelmeket.

Ha értékalapú lenne a magyar külpolitika, nagyobb hitellel tudnánk érdekeinket érvényesíteni a földtörvény elleni kötelezettségszegési eljárások során, hogy megmaradhasson a zsebszerződések tilalma Magyarországon. De ha nincs értékalapú külpolitika, ha csak a nyílt tőkeérdek van, akkor ennyi marad nekünk, a keleti nyitás kudarca és a mangalicaplacenta.