Majdnem Kádár − A Fidesz harca a jobboldali nyilvánossággal

Freudi elírásnak is tűnhet a tegnap állami hírtévéként újraindult M1 bakija, hogy köztársasági elnökünkből Ádár Jánost csináltak. Mondjuk pont nem az államfő érdemli meg a kádározást, hiszen rezervált személyisége és egyes megnyilvánulásai alapján valószínűleg megőrizte még a józan eszét. A NER immár hatodik évében viszont egyre inkább eluralkodik a kormánypárton és különböző csatolt részein egy egészen bizarr gondolati rendszer és cselekvési gyakorlat. 2010 őszén azt írtam Fideszország születéséről: „Legrosszabb rémálmainkban az egykori kilencvenes évek végének szabadelvű-konzervatív jobboldali tábora egy második, nemzeti szalaggal átkötött »Kádár-korszak« tompa, elszürkült egységpártjává és annak csápjaivá válik”. Nos, ez bekövetkezett.

Ennek legfrissebb bizonyítékát szolgáltatta a hétvégén Kövér László házelnök interjúja, és annak a Fidesz-gépezet általi menedzselése. A Fidesz veterán öklében még ma is becsülöm, hogy az ami a szívén, az a száján jegyében nyilatkozik rendre − csak hát amiket nyilatkozik, s amiket ebből következtetve Kövér és a Fidesz felső vezetésének világképére nézve leszűrhetünk, az egyszerűen tragikus.

Könnyen beszélek, nem főnököm, nem munkaadóm sem Orbán Viktor, sem Simicska Lajos: nem a részrehajlás vezérel akkor, amikor azt mondom, a Fidesz ízléstelen − és egyébként önsorsrontó − politikai harcot indított a magyar jobboldali nyilvánosság ellen.

*

Egyre inkább az látszik, hogy a rendszerváltás ifjú reménységeiként berobbant, első generációs fideszesek közül többen szépen lassan elfelejtik azt, hogy eltelt huszonöt év s közben folyamatosan változik a világ és benne a magyar társadalom. Ahelyett, hogy erre a változó világra nyitva próbálnák megérteni az ország helyzetét, a magyar társadalom és közélet aktuális dilemmáit, kihívásait; egyre inkább visszazárják magukat nem hogy a rendszerváltás, hanem az azt megelőző, hanyatló Kádár-rendszer gondolati sémáiba, világképébe − leöntve azt némi nemzeti, trikolóros szósszal. Ebben persze a Kádár-rendszerben fénykorukat élő, ma pedig a Fidesz egyes vezetői körül sürgölődő népi-baloldali kultúrharcos veteránok keze is benne van. Ez a szellemi elkényelmesedés, visszazárkózás még az egyébként gyakran újszerű, unortodox világegyenleteket felállító Orbán Viktor egyes megnyilvánulásaiban is észrevehető, de Kövér Lászlón aztán végképp eluralkodott ez a bizarr késő-kádári nosztalgia. Mert mi máshogy lehetne nevezni azt, ami Kövér hétvégi interjújából, az abban olvasható hatalompolitikai és nyilvánossággal kapcsolatos nézetekből árad?

Tudjuk, a Fidesznek a kilencvenes évek elejétől borzalmas a viszonya a sajtóval: miután akkoriban a fénykorát élő, abszolút fölényben lévő baloldali-liberális sajtó előbb fölemelte, majd földbe döngölte Orbánékat, valami csúnyán eltörött a Fidesz nyilvánossággal kapcsolatos hozzáállásában. A régi Fidesz az MDF sorsából és a horni kétharmad alatti sanyarú évekből tanulva nagyon jól látta, hogy szükség van egy tartósan működőképes jobboldali sajtóra; és akárhogy is látják ezt balról, a demokratikusabb, plurálisabb nyilvánosság megteremtése érdekében helyes lépés volt különböző eszközökkel útjára indítani, megerősíteni jobboldali médiumokat, s nem csak kormányzati, hanem ellenzéki időszakok alatt is. Azonban a Fidesz nem akarja elfogadni, hogy a nyilvánosság nagyon érzékeny és törékeny rendszer, amelynek megvannak a maga törvényszerűségei, és nem lehet örökké pártközponti felügyelet alatt tartani. Franciaországban vagy az angolszász országokban a jobboldali sajtó a jobboldal, a balos média a baloldal kemény kritikusa tud lenni, de itthon a Fidesz nem tud mit kezdeni azzal, ha jobboldalról érkezik a kritika, vagy egyáltalán egy szabad, nyilvános vita érzékeny kérdésekről.

A sokrétű Simicska-Orbán háború médiafrontján ez a frusztráció robban ki újra. A Fidesz nem tudja megemészteni a világ legtermészetesebb dolgát, hogy egy jobboldali napilapban vagy televízióban kritikával illetik a jobboldali párt és kormányzat politikáját. Nem magától értetődő jelenségként, hanem nyílt támadásként értékelik ezt. Mintha a fejükben az létezne: egy sajtótermék vagy hézagmentesen a párt agendáját tolja, vagy ellenzéki. Pedig ez nem így van − és én érzem kínosnak, hogy erről kell írnom, mert érzékelem a jobboldalon, hogy sokan ezzel egyszerűen nincsenek tisztában.

Kövér László az interjú alapján pont így gondolkodik: „a Magyar Nemzet és a Hír Televízió a mi szempontunkból nem kezelhető másként, mint ellenzéki orgánumként, ahonnan támogatást nem, ellenben támadást, indokolatlan bírálatot bármikor kaphatunk” − mondja. Miközben a két médiumban, ahogy én eddig látom, támadások helyett csak normális és méltányos kritikák jelentek meg az elmúlt hetekben, hónapokban, ahogy egy normális országban egy normális újságolvasó egy normális újságtól el is várja. Az ország harmadik közjogi méltóságának ez viszont már nyílt ellenzékiségként csapódik le.

Fájdalmas azt látni, és a kollegiális szolidaritás is megszólal belőlem, hogy Kövér (és a Fidesz) pillanatnyi politikai érdekből jobboldali médiumok szerkesztőinek és újságíróinak akár egy-két évtizednyi tevékenységét negligálja, teszi zárójelbe, majd vágja ki az ablakon. Ők azok a néha jól, gyakran azonban meglehetősen rosszul fizetett, jobboldali alapállású, keményen dolgozó kisemberek, akik szűk esztendőkben is fenntartották, formálták azt a jobboldali nyilvánosságot, mely nem csekély részt vállalt abban, hogy a Fideszt egyáltalán elfogadja, majd támogassa a jobboldali választótábor; s hozzájárultak ahhoz is, hogy a Fidesz 2010-től a hatalom birtokában úgy irányítsa az országot, ahogy neki tetszik.

A Fidesz, ami már szinte hetente talál magának és nevez meg új legyőzendő ellenséget (emlékszik még valaki a gazdasági bevándorlókra?), most az őt mindvégig támogató, győzelmeit elősegítő jobboldali nyilvánosság ellen indított háborút. Jó hogy nem rögtön belső ellenségnek nevezi a jobboldali sajtómunkásokat, elvitatva tőlük azt a jogot és azt a képességet, hogy önálló, s ha kell, kritikus véleményt fogalmazzanak meg akár a saját táborukról is.

*

De nem csak az újságokról, újságírókról van ilyen lesújtó véleménye Kövérnek: a jobboldali választókat is lenézi, amikor arról értekezik: „A jobboldal médiából tájékozódó része is kárt szenvedett, hiszen egyelőre, még egy rövid ideig orientációs zavarban lesznek, mivel a megszokott orgánumaik más üzeneteket és magyarázatokat közvetítenek, mint eddig”. Ez, ha lehet, még sértőbb kijelentés Kövértől, amit nagyjából minden jobboldali választó(polgár) kikérhetne magának. Kövér szavaiból az következik, hogy a jobboldali szavazó nem képes önálló véleményalkotásra? Hogy nem képes kritikusan viszonyulni akár a saját sajtójához, s főleg az általa támogatott politikai erőhöz? Hogy ha egy adott jobbos sajtótermékben kritika jelenik meg, akkor az orientációs zavart okoz a kétbites agyú jobbos talpasnak? Arra nem gondol Kövér, hogy a jobbos választó esetleg nem saját magát, hanem a Fideszt látja szellemi, globális és belpolitikai orientációs zavarban?

A Fidesz vezetősége tényleg elhiszi magának, hogy azért csökken a támogatottsága, mert a Magyar Nemzetben megjelent néhány kritikus publi, s nem azért, mert a jobboldali választók színes tömege lett elégedetlen magával a Fidesszel, ki ezért, ki azért? Persze, gondolja csak ezt a nyilvánosságra csak zavaró tényezőként gondoló jobboldali kormánypárt, előre az elefántcsonttorony még rejtettebb zugaiba, ahova már semmi kellemetlen hír vagy kritikus visszacsatolás nem érkezik, hogy Orbán, Kövér, Lázár satöbbi minden reggel elmondhassa magának: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve”. Biztos út ez a bukásba.

A mostani fejlemények szerint ebben az önáltató elefántcsonttorony-építésben vesz részt a 80 milliárd (nyolcvanmilliárd, nyolcvanezermillió!) forintnyi közpénzből tovább duzzasztott, s még az eddigieknél is lojálisabbra hangszerelt, tegnap bakik meglehetős sokaságával újraindult közmédia. Állami média és pártsajtó, állam és párt nagyszerű összemosásának lehetünk a tanúi, mintha azt gondolnák, most már örökre a Fidesz lesz hatalmon. S jöhetnek még újabb médiumok is, amik még kevesebb kritikával viszonyulhatnak majd a jobboldal politikai erejéhez − de hogy kinek fognak szólni ezek a projektek, azt nem tudom.

Végül: Kövér az interjúban újfent hitet tesz az ezredforduló körüli Fidesz mostanában újra felmelegített jelszava, a polgári Magyarország programja mellett. De könyörgöm, milyen polgári Magyarországban hisznek a Fideszben, ha sem a saját oldaluknak nyilvánosságát, sem a saját választóikat nem tekintik és nem is szánják szabad, öntudatos, autonóm, önálló gondolkodásra és cselekvésre képes polgárnak; s helyette már csak irdatlan mennyiségű közpénzből, vagyis a mi pénzünkből működő, szigorúan ellenőrzött propagandamédiumok létrehozásától remélik a saját szebb jövőjüket? A múltból vett sémák újrafelhasználásával nem fog menni a jövő építése. „Ádár” elé csak egy (K) hiányzik, s megérkeznek oda, ahonnan 1988-ban a Fidesz elindult. De addigra a világ, az ahhoz alkalmazkodni kénytelen magyar társadalom, az újabb és újabb felnövekvő, fiatal nemzedékek el fognak rohanni mellettük.