„Nekünk nem szabad fiúsítanunk magunkat. Nem szabad a szakmai sikereinkkel mérnünk magunkat. Az pont az az igazságtalan cenzus, ami ellen harcba indultunk. Észben kell tartanunk, hogy egy ilyen megátalkodott társadalomban rengeteg tehetséges, ambíciózus, okos és talpraesett nőnek nem sikerül megépítenie álmai karrierjét, mert az életbenmaradásért is küzdeniük kell. Az egyenlőséget együtt vívhatjuk ki.
Büszke vagyok a szegénységben élő nőre, aki kiáll az igazáért.
Büszke vagyok a riadt csajokra, akik összeszedik a bátorságukat és felszólalnak.
Büszke vagyok a nincstelen anyákra, akik küzdenek a gyerekeikért, és igen, küzdenek önmagukért.
Büszke vagyok a szótlan asszonyokra, akik láthatatlan harcokat folytatnak a lányaik jövőbeni szabadságáért.
Büszke vagyok a bántalmazott nőkre, akik a saját szenvedéstörténetüket felhasználva segítenek másoknak, akik hasonló helyzetbe jutottak.
Büszke vagyok a textilipari munkásnőkre, akik 158 évvel ezelőtt New York utcáin vonultak és tisztességes bért és munkakörülményeket követeltek.
Büszke vagyok a londoni szüfrazsettekre, akik száz évvel ezelőtt minden közelben lévő ablakot betörtek, hogy tiltakozzanak a kormányuk tétlensége ellen.
Büszke vagyok a jugoszláv partizán nőkre, akik az ellenállásban való kemény részvételükkel egészen különleges pozíciót vívtak ki maguk és lányaik számára a keleti blokk társadalmain belül.
Büszke vagyok minden nőre, aki ebben az ellenszélben kénytelen élni.
És büszke vagyok minden férfira, aki az előjogai ellenében képes tenni a nők ügyéért. Büszke vagyok rájuk, mert megvan a magukhoz való eszük: nyilván rájöttek, hogy nekik is sokkal jobb, ha az egyenlőtlenségeket felszámoljuk, és tisztességesebb, tisztább és egyenesebb viszonyokban élhetjük együtt az életünket.”