„Nem hiszem, hogy az orosz vezetés nem lenne részes abban, ami nyugati határai mentén történik. Főleg nem azután, hogy a Janukovics elnök elleni, az USA által előkészített és levezényelt puccsot követően világossá vált: Ukrajna nem fog az orosz érdekszférához tartozni. A Kreml vezetői nyilván arra gondolnak: fel kell készíteniük országukat arra a helyzetre, amelyben a NATO Moszkva alá tolhatja fegyvereit. Oroszországnak bőven van tapasztalata a múltjából az ilyen nyugati manőverekkel kapcsolatban, amelyek következtében az utóbbi két évszázadban legalább háromszor perzselték fel az Európához legközelebb eső térségeit, miközben egyszer sem ők voltak a támadók.
Édes mindegy, hogy tetszik-e nekünk, vagy sem a moszkvai vezetőknek ez a NATO-val, vagyis tulajdonképpen az Amerikai Egyesült Államokkal kapcsolatos feltételezése. A lényeg, hogy az orosz politikusok szinte egyöntetű, rendszeres megnyilatkozásaiból arra kell következtetnünk, hogy abból indulnak ki: az USA módszeresen fonja támaszpontjainak hálóját Oroszország körül. Szó, ami szó, nehéz lenne ezt cáfolni. Ha viszont ez így van, akkor arra célszerű gondolnunk, mindez hogyan érinthet bennünket.
E tekintetben nekünk is vannak történelmi tapasztalataink. Ezek arra kellene tanítsanak, hogy Oroszország, vagy éppen a Szovjetunió – bármilyen gyengének láttatták a korabeli politikusok és elemzők – mindig képes volt a visszacsapásra. Igaz, ezért rendre borzalmas áldozatokkal fizetett. De borzalmas áldozatokkal fizettette meg saját áldozatait az ellene törőkkel is. Ehhez képest elgondolni sem tudom, hogy azok a jobbára értelmiségiek, akik most Magyarországon is élen járnak az oroszok gúnyolásában, a tömegeknek az oroszok ellen való hangolásában, honnan szívják magukba a háborús lázat, a háborúra való uszítás örömét!”