„A radikális vezérkultuszban a vezér személyében felszívódik a nemzeti érdek, ezért eltűnik a polgárok személyes szabadságának ügye is: Orbán ebben ugyanazt a logikát követi, amit bármelyik 20. századi diktátor, mindössze nem veszi elég komolyan ahhoz a saját küldetését, hogy személyi kultuszt faragtasson belőle. (Bár volnának készséges faragók, mint pl. az ifjú Lánczi, aki szerint »az emberek ki voltak éhezve arra, hogy a miniszterelnököt láthassák...«. Ilyen fiatalon ekkora belátóképesség!)
Orbán stratégiájában a nemzet harcban történő egyesítése, és az erre szolgáló nacionalizmus azonban olyan pókhálós, unalmas momentum, hogy az ember elgondolkodik: tényleg az útja végére ért-e ez az ember? Ilyen igénytelenül előadni az ócskaságot, ez valódi válságra utal. De ennél is fontosabb, hogy képtelen észrevenni: már jól előadni sem tudná, a nacionalizmus nem működik. Már a nacionalizmust is lejáratta. A társadalom nagy része nem indul be rá, a Vezér mítosza is már a múlté, a kultusza erőtlen, a szájak gúnyos mosolyra szaladnak a hallatán, de legalábbis »benn szakad a szó« (hacsak nem fizetik meg jól).”