„Ha a szólásszabadságot annak az erénynek a jegyében, hogy nem ütjük mások dolgába az orrunk, amíg az mások jogainak sérelmével nem jár, a lehető legtágasabbra szabjuk, akkor gondolhatunk rosszat a burkát viselő nőkről, tarthatjuk bármilyen aljas alaknak Dieudonnét, megnyilvánulásaikat nem tilthatjuk be.
Ez azonban nem az egyetlen lehetséges, elméleti koherenciával bíró megközelítése a kérdésnek. Ha jó okunk van rá, nyugodtan a mások dolgába üthetjük az orrunkat, anélkül, hogy moralizáló Harrach Péterré válnánk. Ehhez persze meggyőzően meg kell tudnunk mutatni, hogy egy kifejezés vagy véleménynyilvánítás túlmegy a sértésen és a puszta lelki sérülések okozásán. Könnyű belátni, hogy ez utóbbi miért nem elegendő a szólásszabadság korlátozásához: pont a Charlie esete a kézenfekvő példa rá, hogy a sértés nagysága attól is függ, milyen érzékeny a sértett fél. Azok a muszlimok, akiket Mohamed puszta ábrázolását, ártalmatlan kigúnyolását is elfogadhatatlannak tartják egész egyszerűen túlérzékenyek. Ha a normatív mércénk célja az lenne, hogy semmilyen vallási érzületet ne sérüljön, akkor adott esetben még a legártalmatlanabb vicc is a tiltandó gyűlöletbeszéd kategóriájába esne. (...)
Ahol egy vallási vagy más kisebbség dehumanizálható, genetikailag bűnözésre hajlamosnak mutatható be, ahol azon kellene nevetni, vagy összekacsintani, hogy egy csoport tagjait az utolsó emberig meg akarták semmisíteni, ott ez gyakorlatilag azt a világos üzenetet közvetíti a lealacsonyított csoportok tagjai felé, hogy megtagadják tőlük az egyenlő állampolgári státuszát. Ha ebből a nézőpontból tekintünk a Charlie-ra, akkor a lap néhány karikatúrája akár jogi következményekért is kiálthat. Persze itt is vannak fokozatok: korlátozás alatt nem kell feltétlenül cenzúrát érteni, adott esetben a nyilvános bocsánatkérés is elegendő lehet. De egy olyan orgánum, amely nem véletlenül, alkalomadtán sérti mások alapvető emberi méltóságát, akár cenzúrázható ezen álláspont szerint. A Kurucinfó letiltásával nem feltétlenül csorbul a szólásszabadság.”