„Ha a szólásszabadságot annak az erénynek a jegyében, hogy nem ütjük mások dolgába az orrunk, amíg az mások jogainak sérelmével nem jár, a lehető legtágasabbra szabjuk, akkor gondolhatunk rosszat a burkát viselő nőkről, tarthatjuk bármilyen aljas alaknak Dieudonnét, megnyilvánulásaikat nem tilthatjuk be.
Ez azonban nem az egyetlen lehetséges, elméleti koherenciával bíró megközelítése a kérdésnek. Ha jó okunk van rá, nyugodtan a mások dolgába üthetjük az orrunkat, anélkül, hogy moralizáló Harrach Péterré válnánk. Ehhez persze meggyőzően meg kell tudnunk mutatni, hogy egy kifejezés vagy véleménynyilvánítás túlmegy a sértésen és a puszta lelki sérülések okozásán. Könnyű belátni, hogy ez utóbbi miért nem elegendő a szólásszabadság korlátozásához: pont a Charlie esete a kézenfekvő példa rá, hogy a sértés nagysága attól is függ, milyen érzékeny a sértett fél. Azok a muszlimok, akiket Mohamed puszta ábrázolását, ártalmatlan kigúnyolását is elfogadhatatlannak tartják egész egyszerűen túlérzékenyek. Ha a normatív mércénk célja az lenne, hogy semmilyen vallási érzületet ne sérüljön, akkor adott esetben még a legártalmatlanabb vicc is a tiltandó gyűlöletbeszéd kategóriájába esne. (...)