„De hogy ne kerüljem meg a felvetés másik felét: a lengyel kapcsolatok, különösen a miniszterelnöki látogatást kísérő kommentárokkal, némi aggodalomra adnak okot. Meggyőződésem viszont, hogy minderre egyre inkább rányomja a bélyegét, hogy Lengyelország egy választási kampány kellős közepén van, Komorowski elnök újraválasztásának igenis komoly tétje van. Ebben a helyzetben nehéz eldönteni, hogy Orbán Viktor és a Fidesz irányában tartós elhidegülésről, tényleges kiábrándulásról vagy pedig egy durcás szerető átmeneti féltékenységéről van-e szó.
Mire lennének féltékenyek?
A magyar–lengyel viszonynak komoly érzelmi vetületei vannak, ezért a Vlagyimir Putyinnal ápolt kapcsolat belülről érinti a lengyel politikát: lehetetlen bármilyen Moszkvával megkötött megállapodást racionális gazdasági indokokra hivatkozva elfogadtatni. De azt gondolom, hogy a választások után fog kiderülni, mi történik valójában, ezért fontos, hogy a magyar külpolitika e tekintetben megőrizze a józanságát. A Varsóban hallott hangok már a miniszterelnöki látogatás előtt is érzékelhetők voltak, Orbán Viktor mégis hitet tett a kapcsolatok fontossága mellett, amelyeknek új lendületet adhatna, ha a visegrádi országok egységesen és hangsúlyosan lépnének fel az ukrán ügyben. (...)
Önnek már-már eposzi jelzőjévé vált az atlantista. Maradt még bárki a Fideszben, aki hasonlóan gondolkodik, és még hallathatja a hangját?
Nem alkalmazom magamra az atlantista jelzőt, én a magyar nemzeti érdekeket szem előtt tartó külpolitikát támogatom. Igyekszem következetes álláspontot képviselni az Amerikával fenntartott kapcsolatban. Ma is meggyőződésem, hogy Magyarország függetlenségét segíti az Egyesült Államokkal fenntartott rendezett viszony. Nagyon sokan gondolkodnak így a Fideszen belül. (...)
Mit gondol a keleti nyitásról?
Magyarország megkésett helyzetben van. A rendszerváltás után lekötötte az energiáinkat az euroatlanti integráció, a keleti vonal elsatnyult, a Nyugat viszont szerves kapcsolatot épített ki Kínával, Indiával vagy Japánnal. A második Orbán-kormány alatt mi is elkezdtük ezt, komoly eredményeink voltak már akkor is, most pedig végre integrálták a gazdaságdiplomáciát és a külügyeket.
Csakhogy ez ügyben mintha átestek volna a ló túloldalára, például az olyan szijjártói kijelentésekkel, hogy »a klasszikus diplomácia nem cél, hanem eszköz«.
Az átesés és ennek a korrekciója egyszerre történt meg az elmúlt időszakban, a miniszter pedig a legutóbbi külügyi bizottsági meghallgatásán már egyenrangúnak minősítette a klasszikus diplomáciai képességek szükségességét. Ez talán azzal is magyarázható, hogy a kormánynak nagyon rövid idő alatt komoly biztonságpolitikai kihívásokkal kellett szembenéznie. (...)
Bezártunk a képviseletünket egy, az orosz fenyegetésre igencsak érzékenyen reagáló EU- és NATO-szövetségesünknél. Nem gondolja, hogy ez is része az ukrán ügyben mutatott félreérthető kommunikációnak?
Az orosz–ukrán konfliktus minden leágazására, egyidejűleg tekintettel kell lenni. Ebben nem szabad, hogy lankadjon a magyar diplomácia. A balti államok vagy a lengyelek Oroszországgal szembeni érzékenységére pedig különös figyelmet kell fordítani. Ha pedig netán nézetkülönbség adódik – mint most –, akkor az említett országok felé érzett szimpátia és szolidaritás meghatározó súllyal kell, hogy a latba essen. Ennek jeleként értelmezem, hogy elkötelezettek vagyunk a NATO vonatkozó törekvései – például a balti légtérvédelem – iránt, de e téren lesznek még feladatok. Magyarország ebben élen jár, még ha nem is beszél róla.
De ettől még nem tartja szerencsésnek a tallinni követség bezárását.
Nem.”