Öt karika, négy kérdés

„A nemet ki sem kell mondani, csak az igent. Kérdés persze, mire, mert ezt sem árt tisztázni. Arra, hogy tudnánk-e olimpiát rendezni? Vagy hogy szeretnénk-e? Érdemes-e? Esetleg fogunk-e?

A »tudnánk-e?« megválaszolása a MOB kompetenciája. Természetesen úgy gondolja, tudnánk. Különben bele sem szabad vágni az egészbe. Más kérdés, hogy hétköznapi ésszel felfoghatatlan általános infrastrukturális, létesítménybeli, idegenforgalmi, humánberuházások szükségesek – a MOB-tagok egy részének sejtelme sem lesz arról, mire voksol igennel –, bár az olcsóbb olimpia Agenda 2020 csomagját mintha nekünk tervezték volna. Az elsődleges szempont nem az adott ország nemzetgazdaságának teljesítőképessége – ha az lenne, nem az Egyesült Államokhoz, illetve Atlantához kötnénk az elmúlt évtizedek legpocsékabb rendezését, még 1996-ból –, hanem az, ki mennyire elhivatott, mekkora – akár meg nem térülő – áldozatot képes és kész hozni az ügyért.

Ez viszont már a második kérdés: mennyire szeretnénk, egyáltalán szeretnénk-e olimpiát rendezni? Hát persze, vághatnánk rá. Hisz a sportnagyhatalmak közül még csak mi nem lehettünk vendéglátók, pedig négyszer is pályáztunk. Még az ezredforduló körüli nekibuzduláskor is úgy érződött, a »szeretnénk-e?« nem is érdemi kérdés. Ám azóta változott a világ, és változtunk mi is. Állítom, tíz éve a skótok még dalolva szabadultak volna meg az angoloktól, de tavaly már az együttélésre szavaztak – azaz a létbiztonságra. Már nálunk is a »jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok« a legaktuálisabb közmondás. Az újabban éppen feltétel és átgondolt jövőkép nélkül bevándorláspárti baloldal még a 2002-es választások előtt riogatott 23 millió román bejövetelével, és ettől sokan úgy megijedtek, hogy 2004-ben népszavazáson deklaráltuk a trianoni határokon kívül rekedt magyarokról, hogy szerintünk nem magyarok, nehogy egy karéj kenyérrel kevesebb jusson; ennél csekélyebb öncsonkítás lemondani az olimpiai kandidálásról.”