„A probléma felismerése annak a ténynek az elfogadásával kezdődik, hogy a szexuális bűncselekményeknek csak elenyésző hányada jut a rendőrség tudomására. A családon belüli erőszakoskodások szinte alig, a függelmi viszonyban lévők (tanár-diák, főnök-beosztott, orvos-beteg) közötti cselekmények is csak ritkán jutnak el nyomozásig. De nem sokkal jobb a helyzet az ismeretlenek által elkövetett, útonálló jellegű bűntetteknél sem. Ezért aztán az elrendelt nyomozásokon alapuló bűnözési statisztikák ennél a bűncselekmény-típusnál keveset érnek.
Ha ezt elfogadjuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a titokban maradt nemi erőszak a sértettek számának folyamatos növekedésével és az elkövetők felelősségre vonásának elmaradásával jár. Ez tovább növeli annak lehetőségét, hogy a támadók újra és újra megkíséreljék, amit már egyszer büntetés nélkül megtehettek. Könnyű belátni: a társadalom érdeke az, hogy minden ilyen bűnt feljelentés és büntetés kövessen. A szexuális bűncselekmények esetében is érvényes az az általános tétel, hogy nem a törvényben szereplő büntetési tétel mértéke játszik döntő szerepet az adott bűncselekmény-típus visszaszorításában, hanem az, ha nagy a lebukás kockázata, vagyis ha a bűn nem marad büntetés nélkül.