A Charlie Hebdo-mészárlás után: nem a zuhanás fáj

A Charlie Hebdo elleni támadás újabb szeg az Európában élő muszlimok és nem muszlimok közötti párbeszéd koporsójában.

A francia szatirikus lap munkatársainak aligha a Mohamed prófétáról közölt karikatúráik miatt kellett meghalniuk. A francia lap képsorai, csakúgy, mint a korábbi dán gúnyrajzok, vagy a próféta szexuális életét bemutató 2012-es amerikai film csupán apropóul szolgáltak arra, hogy pszichopaták beinduljanak és a már amúgy is fájdalmas fekély kifakadhasson. Az iszlámot és prófétáját támadó öncélú gúny persze Casablancától Párizs külvárosán és Bagdadon át Kuala Lunpurig minden jóérzésű muszlim számára sértő. Az eseteket azonban leginkább ott követik tüntetések, zavargások pláne merényletek, ahol egyébként is fortyognak a felszín alatt különböző társadalmi és politikai konfliktusok. Ahogy Karachi vagy Kairó külvárosának dánzászló-égetőit, a Tripoliban lévő amerikai követség támadóit, úgy Chéif Kouachit és testvérét, Saidot sem a próféta elleni gúny tüzelte. Ők és tettük egy társadalom kudarcának melléktermékei. A Charlie Hebdo szerkesztőségében fél évszázados válság eszkalálódott, mely kialakulásához – tisztelet a kivételnek – mindenki hozzátette a magáét.

A Charlie Hebdo ráadásul nem is Mohamedről, hanem a magát Iszlám Államnak nevező terrorszervezet önjelölt kalifájáról közölt karikatúrát a végzetes támadás reggelén. Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy al-Bagdádiról muszlim országok mainstream médiumaiban és közösségi oldalain ezrével tobzódnak a Charlie Hebdoénál klasszisokkal durvább gúnyrajzok. A francia lap karikatúrája csupán várva-várt apropó lehetett, mely nyomán a franciaországi születésű, de lélekben idegen radikálisok aktivizálták magukat. És ne higgyük, hogy ezzel vége. Ürügy mindig lesz. Hiába döntenek úgy a mainstream véleményformálók, hogy az eset után óvatosabban állnak bizonyos kérdésekhez, hiába intenek türelemre a mérsékeltek, mindig lesznek olyanok, mint a Korán-égető floridai tiszteletes, Terry Jones vagy a dán Jyllands-Posten ügyet kirobbantó Ahmed Akkari, akik tizenöt perc hírnévért cserébe emberéleteket hajlandóak kockára tenni.

Eltűnő árnyalatok

A francia tragédia újabb szeg az Európában élő muszlimok és nem muszlimok közti párbeszéd koporsójában. Hiába özönlenek most az iszlám világból és a nyugati muszlim közösségek irányából egyaránt az együttérző, gyilkosságokat elítélő nyilatkozatok, a méltán felháborodott közvélemény egyre kevésbé lát árnyalatokat. Az európaiak szemében a „muszlim”, legyen szó vallását nem gyakorló törökről, szenegáli szúfiról, iráni síitáról vagy málikita marokkóiról, mindinkább egy heterogén masszává áll össze. A radikális őrültek pedig mindent megtesznek, hogy ezt a képzetet igazolják.

Hiába magyarázzák a vallástudók, hogy az iszlámnál – mint bármely vallásnál általában – csupán olvasattól függ, hogy a háború vagy a béke vallása-e. Hiába ecsetelik a hozzáértők, hogy a muszlim vezetők európai színtéren folytatott harca továbbra sem a Nyugat, hanem elsősorban az európai muszlim közvélemény uralásáért megy. Nem az őslakók közül toboroznak, hanem egymás soraiból csábítanak át híveket. Hiába köztudott muszlim körökben, hogy a török finanszírozású Kölni nagymecset nem a közeli katolikus katedrálisnál, hanem a többi, szaúdi, iráni, marokkói pénzből épült mecsetnél szeretne magasabbra emelkedni. Hiába támasztják alá kutatások, hogy a reális demográfiai mutatók szerint a muszlimok 2050-re sem érik el Nyugat-Európában a 20 százalékot.

Hiába egyértelmű, hogy a radikális őrültek támogatottsága százalékokban sem mérhető. Hiába bizonygatják statisztikákkal a hatóságok, hogy a potenciális veszélyt jelentő személyekről legtöbb bejelentés nem francia házmesterektől vagy német nyugdíjasoktól, hanem a muszlim közösségeken belülről érkezik. Hála a Kouachi testvérekhez hasonló pszichopatáknak, a közvélemény egyre kevésbé vevő az efféle nüanszokra. Az iszlamofób véleményformálók a francia Nemzeti Fronttól a Holland Szabadságpárton át a német PEGIDA-ig nem kíváncsiak az összetett valóságra. Nekik Mohamed Attákra, al-Bagdádikra, habzó szájú fanatikusokra és autókat gyújtogató suhancokra van szükségük. És sajnos jócskán akad belőlük is.

Növekvő távolság

Az őslakók és muszlimok közti szakadék napról-napra nő. A párizsi gyilkosságig a nyugati műveltségű, lakóhelyüket hazájuknak tekintő muszlimok egyfajta hidat jelenthettek a táborok között. Hídnak lenni azonban egyre kevésbé hálás feladat. Békeidőben is sáros bakancsok taposnak rajta, ha pedig kitör a háború, őt robbantják fel elsőként. Az egyre növekvő muszlim-ellenes nyilvánosságban csakis olyanok kaphatnak teret, akik beleillenek a fekete-fehér narratívákba. Salman Rushdiek, Ayaan Hirsi-Alik és Mosab „Hamasz gyermeke” Youssefek kellenek, akik miután szakítottak eredeti kultúrájukkal, bőrszínükkel hajlandóak tanúsítani, hogy az iszlamofóbiának sincs köze a politikailag inkorrekt rasszizmushoz. A mérsékelt, hagyományaikat privátban ápoló muszlimok, mint amilyen a Kouachi testvérek által kivégzett egyik rendőr, Ahmed Merabet volt, nem férnek bele a narratívába.

A párizsi merénylet Európa betegségének egy tünete. Az öreg kontinens elvesztette identitását, immunrendszere legyengült. Az integráció elbukott, a globalizálódó világban a radikális eszmék – bármely oldalon is helyezkedjenek el – nem ismernek határokat. A liberális demokráciák biztonsági pajzsán mára olyan széles rés tátong, melyet diszkriminatív, de legalábbis a szabadságjogokat általánosan sértő intézkedések nélkül nemigen lehet befoltozni.

Európa muszlim-kérdésére aligha van békés megoldás. A II. világháború rémképe már túl messze van ahhoz, hogy visszatartó erő legyen azon radikális európaiaknak, akiknek egyébként mára jogosan van elegük az integrálhatatlan tömegekből. A csendes muszlim többségnek pedig lassan már nem lesz hova hátrálnia eltévelyedett sajátjai és a többségi társadalom radikálisai elől.

A hatások és ellenhatások pokoli spirálja előbb-utóbb robbanáshoz vezet. És mindkét oldalon szép számmal vannak, akik szívesen meggyújtanák a kanócot. A szélsőségesek pedig csakis addig szélsőségesek, míg nem ők vannak többségben. Rendben már rég nincs semmi. A nyugati társadalmak zuhanórepülésben vannak. De a La Haine klasszikus zárómondatát idézve: „Nem a zuhanás fáj, hanem a leérkezés.”