Ez nem a szólásszabadság

Nem kellett három nap sem, hogy a francia szatirikus lap munkatársainak kivégzése után kialakult publicisztikaharc általános szólásszabadság-vitába forduljon. A Voltaire-tábor hangjai szerint a felvilágosodás óta minden más értéket felülíró, legfontosabb európai érték a szólás- és véleményszabadság, a Charlie Hebdo karikaturistái pedig a szólás- és véleményszabadság mártírjai. Néhány gondolattal szeretném elmagyarázni, hogy véleményem szerint ez miért tévedés.

A nyugati civilizáció embere szeret abban a tudatban élni, hogy létének alapja a teljes, korlátozhatatlan szabadság; valójában azonban rendszerszinten, kultúránként és egyénenként is rengeteg korlát és adottság befolyásolja.

Az egyik ilyen adottság, hogy létezik a világon egy kisebbség, ami gyilkol, ha magát vagy a jelképeit a saját fogalmai szerinti támadás éri. Ezt lehet nem szeretni, lehet elfogadhatatlannak tartani, lehet nem tudomásul venni, ettől még adottság marad. A sajtónak és a szakirodalomnak köszönhetően elég sok információnk van erről a kisebbségről: látjuk, tapasztaljuk, hogy tagjain nem lehet semmilyen európai mércét számon kérni, nem párbeszédképesek és kiszámíthatatlanok. Gyilkoltak már bosszúból, öltek az őket ért gúny miatt, de sokkal kevesebbért is; elég nekik, ha nem a legszűkebb csoportjaikhoz tartozol.

Ezt a gyilkos „kultúrát” provokálni véleményem szerint iszonyatos játék. Az amúgy is létező veszély olyan szintre emelése, ami egyszerre értelmetlen és elviselhetetlen.

Nem tudok egyetérteni azokkal, akik ezt a kockázatmaximalizálást a sajtószabadság körébe sorolják. Nem tudok azonosulni azzal a véleménnyel, ami gyilkosok meglehetősen öncélúnak tűnő provokációját egy körbe sorolja tényfeltáró cikkek, vagy bármelyik európai kormányt (vagyis: a hatalmat) bíráló, kritizáló írásokkal. Ebből az következik, hogy a Charlie Hebdo munkatársai, karikaturistái nem a szólásszabadság mártírjai. Szerintem a helyzet sokkal drámaibb: ezek a szerencsétlen emberek értelmetlenül haltak meg – nyugodjanak békében.