„És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, amitől Áder János kezdeményezése kezd kicsit gázos lenni. Azt ugyanis meg lehet tenni, hogy a klímacsúcson Magyarország teljesítményéről áradozunk a szénmonoxid-kibocsátás kérdésében, és lehet meghívni a világ nagy vezetőit vízkonferenciát tartani, de ez így, ebben a formájában kezd túlságosan modorossá válni. Az öltönyös, fehérabroszos környezetvédelem nem igazán hiteles, ha végig az az érzés környékez bennünket, hogy Áder János tulajdonképpen a Budai Várból ereget füstpamacsokat az egyszeri népnek, azt üzenve, hogy a komáimmal épp a vízről beszélgetünk idefönt. (...)
Az átlagmagyari ugyanis nem elégedik meg azzal, hogy a Mátrai Erőmű megoldotta helyette a környezetvédést, meg hogy milyen frankó volt a vízkonferencia. Az emberek leginkább azért csalódottak, mert mint minden, úgy a Föld tönkretevése és megmentése is a fejük fölött zajlik, holott utóbbiban igenis részt akarnak venni, ahogy az előbbiben is szerettek volna a túlfogyasztással, csak éppen az sosem volt jellemző a magyarikra. A tehetetlenség, bizonytalanság elkeseredett energiáját föl lehetne használni egy országos mozgalom létrehozásában, amely tájékoztatást nyújt az embereknek, hogy ők, személy szerint mit tehetnek és miért felelősek a jövőt illetően. Az éghajlatváltozás problémájának komplexitása éppen abban is megmutatkozik, hogy nemcsak fölfelé, hanem lefelé is hatni kell, meg kell találni az utat az emberek felé, akik számára éppen olyan fontos, hogy kormányokon és pártokon felülemelkedve, közösen állhassanak a környezetvédelem ügye mögé.
Egyértelmű, hogy a köztársasági elnök személye hagyományosan protokolláris, jobban áll neki a nemzetközi színtér. Viszont azt is be kell látni, hogy a környezetvédelem ügye iránt szinte teljesen érzéketlen jobboldali vezetés mellett ma Áder János képviseli egyedül az éghajlatváltozással kapcsolatos kérdéseket állami szinten. Fontos lenne, hogy a hétköznapi cselekvésnek is arcot, rangot kölcsönözzön.”