Kár, hogy nincs itt a Pista

A bizalom a sorsüldözött nemzet összetartozó tagjait természetes módon rendelte azokban a sorsfordító években egymás mellé. Amikor a gyanakvás atomjaira züllesztette a társadalmat, az egyet akarásból fakadt bizalom maga volt a csoda, amelyet egy tekintet, egy kézfogás szinte örök időkre megpecsételt. A lakiteleki alapítókban ezt a bizalmat csodálom, de még nem tudom, hogy ez olyan kötelék, amiből soha többé nem tudom kivonni magam. Püskiéknél Sándor és Ilus szárnyai alatt, óvó szeretetükkel felvértezve először mint vendég követhetem, ahogy Fekete Gyula, Csoóri Sándor, Pozsgay Imre, Csurka István szervezik a 43-as Szárszó 50. évfordulójára a tábort. Esténként a Mikó utcai lakásban tartott találkozókon nekem azok a tekintetek és kézfogások közvetítették a változás akarását, amely a nemzetet juttatja birtokon belülre. Az önfeláldozó hazaszeretet páratlan apostolának Püski Sándornak és párjának köszönhetem, hogy találkozhattam Gombos Gyulával. A Lezsák Sándor és Csurka István alapította kezdetekkori mdf lap, a Magyar Fórum szárszói különszámának megjelenéséért vagyok felelős, ám már működik a Magyar út Alapítvány, Dr. Bogdán Emil a kuratórium elnöke, én egyik alapítója, valamint a Fűr Lajos által életrehívott és Csurka István által vezetett tanácsadó testületnek titkára vagyok. Igen, ekkor már teljesen világos számomra, hol húzódik az igazi frontvonal – merülök el a mögöttem lévő húsz év kezdeti emlékeiben, s csak Békásmegyeren észlelem, túlszaladtam. A benzinkútnál érdeklődöm a Domján Editről és Sinkovits Imréről elnevezett utcák után, végül egy, a szemerkélő esőben kerékpározó kedves, idős házaspár igazít el, mutatja, merre van a Ságvári utca, ami most Sinkovits. A volt Koltói Anna utcát Domján Editről nevezték el, de a népben még nem szervült a változás. Ezzel a kis figyelmeztető fejbekólintással érkezem a szárszói tábor után húsz évvel, a csillaghegyi házhoz. A novemberi eső sűrűre vált, ennek ellenére kijön elénk a történészprofesszor politikus, Pozsgay. A tornác lámpájának fénye fonja körbe alakját, szoborszerűvé teszi. A köztársasági elnök, a tiszteletbeli. Történelmietlen ami lett volna ha, mégis sokszor eljátszottam már a gondolattal: Talán sok mindent megspórolhattunk volna. Talán vele és általa a népi értelmiség zöme nem tűrte volna el, hogy a nagyobbrészt az ő megbízásából hatalmat gyakorlók épp a néppel szemben hibázzanak legsúlyosabban. Nyolcvanadik születésnapjára jöttünk a szerkesztőségből köszönteni Pozsgay Imrét, mesterünk, példaképünk, vagy éppen szerettünk fájdalmas hiányával a szívünkben idéztük Csurka Istvánt, Fűr Lajost és Fekete Gyulát, akiket a liberális kartács kíméletlenül sorozott, egyiküket ilyen, másikukat olyan mondvacsinált okból. Nekem sem a kommunista múltammal volt bajuk, hanem a nemzeti elkötelezettségemmel – mondja Pozsgay Imre. Szerintem főbenjáró bűne, a letagadhatatlan szerepe abban, hogy a magyar értelmiségi csoport, a lakiteleki alapítók erköl-csi tőkéjével választási győzelmet aratott pártnak, példátlanul erős népi szárnya lett. A népi politika gyűlölőinek éber rosszhiszeműsége – határokon, óceánon átívelően – mérgezte a közéletet. Rafinált eszköztárukban egyszerre volt jelen a vád: külföld felé a nyilas beütés mint a népi mozgalom epiteton ornansza, az ez ellen való védekezésre a válasz belföldi használatra, a népi mozgalom alapvető kommunista gyanúja. Az első elnök Bíró Zoltán és Pozsgay csinálta meg az emdéefet! Hányszor, de hányszor hangzott az ítélet: tehát kommunisták, akárcsak ők. Mit keresel köztük? Pedig csak arról van, volt szó, hogy a népi gondolat a liberálisoktól mint Makó Jeruzsálemtől olyan messze volt és máig is messze van. Talán 88-ban a Szabad Európában (fiatalabbak kedvéért rádióadó, Münchenből sugárzott politikát és zenét) hallottam Fejtő aggodalmaskodásnak beállított első, koholt vádaskodását. Hogy hogy vezethetett ez négy-öt évvel később oda, hogy régi baráti társaságomban felelősségre vontak antiszemitizmus ügyben, már nem is tudom. Mindenesetre megint itt röhög bele a képünkbe a „Déja Vu” és a korántsem képzeletbeli kígyók újra sziszegnek. Megint ugyanazt, ugyanúgy. A melldöngető hazafiassággal házalók távolodnak Európától, egyenesen a törzsi Ázsiába tartanak. Elhatárolódást, elhatárolódást! Sziszegnek most is, mint amikor a Csurka István vezette népieket botorul és látványosan kiebrudalták abból a pártból, melynek egyik meghatározója és alelnöke volt. Az eset megesett, majd hamar kiderült, ez semmitől sem védte meg az elhatárolódókat, annyi történt, hogy a nemzeti gondolatot sarokba szorították. Erről a jól bevált, nemzetközileg szabadalmazott technikáról szól tulajdonképpen a Kairosz kiadó Magyarnak lenni sorozatában megjelent finom kis kézreálló könyve, Pozsgay Imre vallomása, Mezei Károly munkája, mely kiváló kordokumentum. A tisztánlátáshoz elengedhetetlen: Nem a jobboldallal azonosultam, amikor az átalakulásban szerepet vállaltam, hanem azzal a nemzeti eséllyel és lehetőséggel, amelyet jelenleg a konzervatív népi politizálás jelent az országnak. Az a meggyőződésem, hogy nekem, baloldali embernek, ezt segítenem kell. Valójában a liberálisok igazoló bizottságként működtek a magyar politikatörténetben az elmúlt húsz évben. Ők mondják meg a politikában még ma is, hogy ki a jó ember, és ki nem. Mondhatnám, hogy ez az a képesség, amellyel még a véres pufajkát is fehérre lehet mosni, de a nemzeti elkötelezettséget nem lehet megbocsátani. Súlyos, igaz megállapítás. Így éltünk, élünk Pannóniában. A kötet mégis kimondottan könnyed stílusban íródott, számtalan anekdotával, leleplező és kacagtató sztorival ajándékozza meg az olvasót. Papolczy Gizella http://www.eredetimiep.hu/fuggetlenseg/2013/december/06/4.htm

Ezt a Konrádot is fejbe vághatná már valaki egy kürttel..

Mintha bánkódna hogy egyszer el kell menni. Hát el kell, és mész...

Heller Ágnesnél filozofikusabb. Ő legalább nem mondta, hogy "senki sem lőtt".