Jelzem: ezzel egyben kimerítő elemzését adtuk annak, miért nem működnek megfelelően a jelenlegi parlamentáris demokráciák – mert elég nyilvánvalóan nem megfelelő emberekre és nem megfelelő módon bízzuk a politikai és gazdasági hatalmat. Amikor Charlie-szintre degradálnak minket a politikai rendszer vezetői és vélemény-formatálói, talán először jeleznünk kellene nekik, hogy nem hagyjuk magunkat így lesárlizni, nem hagyjuk, hogy Charlie-nak nézzenek. Vagy hagyjuk?
Ki ez a Charlie, akivel azonosulni kéne?
Visszatérve mai politikus-gárdánkhoz: csekély szellemi képességeik miatt a legnagyobb jóindulattal és a feltételezhetőnél sokkal nagyobb szorgalommal sem lennének képesek szembenézni az emiatt is egyre mélyülő globális válsággal − azzal a civilizációs válsággal, melynek újabb megnyilvánulása az iszlámmal szembeni konfliktus. A kormányon levők etikai és kulturális igényszintjét tökéletesen élethű karikatúraként példázza, ahogy most egy olyan otrombán nívótlan vicclappal azonosultak, mint a Charlie Hebdo. Nézzük már meg az újabban groteszk módon több milliós példányszámra felfuttatott gúnylap díszpéldányát, vagy akármelyik korábbi számát, mielőtt a propaganda domináns mémjét szolgaian lekövetve zsöszüisárlizunk, vagyis azonosulunk egy otromba szennylappal.
Leszögezem, hogy nem örülnék, ha tilos lenne akár nagyon ízléstelen pamfleteket kiadni; ahogyan bizonyos perverziókat, ferde hajlamokat se üldözzenek, ne stigmatizálják, hagyják békén őket. De ugyan milyen alapon következne ebből, hogy az ilyesmi követendő példaként, közösségi normaként jelenjen meg, pusztán azért, mert nem tilos? Megint más kérdés, hogy mennyiben minősülhet gyűlöletbeszédnek bármilyen vallási vagy más közösség durva kifigurázása, egyéni vagy közösségi méltóságának durva megsértése? Miért csak a holokauszttagadás (és magyar esetben a kommunizmus bűneinek tagadása) esetében alkalmazunk cenzúrát, jogi szankciókat? Vagy miért nem holokauszttagadás annak letagadása, hogy az iraki háború népirtással járt és ezért az intervencióban részt vevő országok háborús bűnöket követhettek el, és így tovább. Ha már sajtószabadságról beszélünk, ezekről mikor jelennek meg cikkek tucatjai a tömegtájékoztatásban?
Nincs olyan társadalom, amelyben a Charlie Hebdo típusú öncélú gúnyolódás általános norma lehetne; illetve az a társadalom felbomlását jelenti, amennyiben ez közjóra törekvő közösséget jelent és nem közröhejre vagy öncélú botrányra törekvést. A Charlie Hebdo típusú lapok normális esetben nagyon marginálisak. Franciaországban is mindig az volt, dacára a francia forradalom óta dívó sajátos pamflethagyományaiknak – az európai országok többségében pedig épp ezért nem is létezik ehhez hasonló lap, még marginálisan sem. Bármilyen közösség durva kifigurázása akkor válhat marginális privát perverzióból társadalmi normává, ha olyan radikalizálódás következik be, mint a világháború előtt elburjánzó antiszemita karikatúrák esetében láthattuk. Ez volna a történelmi példa? Ami most történik a Charlie Hebdo globális ünneplésével, pont nem a virágzó sajtószabadság, hanem a rohadó közélet jele.
Elég sovány vigasz, hogy a Reporters Without Borders 2014-es sajtószabadság-jelentése szerint nemcsak ebben az országban vált olyan igénytelenné a „mértékadó sajtó” és a közélet, amilyennek a Charlie Hebdo tükrében látszik. A sajtószabadság valós helyzetének illusztrálására legyen szabad idézni az RWS sajtószabadság-indexét, amely szerint Nagy Britannia csak a 33., Franciaország 39., az USA 46. a rangsorban - olyan országok előzik meg őket mint Lengyelország, Szlovákia, vagy akár Namíbia, Ghána, Jamaika és Costa Rica! Magyarország viszont Szerbia, Tonga és Szenegál után (korábbi besorolásához képest 8 helyet veszítve) 64. a listán.
A társadalom és a kultúra immunrendszere már nem véd meg
Tulajdonképpen az egész Charlie-ügy csak egy szimptóma, mint a jeges-vödrös hisztéria, vagy bármilyen baromság, ami agresszív mémként terjed és simán tömeghisztériát lehet generálni vele. Miért is? Mert a társadalom immunrendszere, a kultúra már nem véd meg az ilyen vírusokkal szemben, se az egyéni, sem a közösségi tudat nem szűri ki mint salakot vagy veszélyes idegen testet. Sőt, mintha már fordítva működne: tömegesen terjednek az igénytelen, otromba baromságok és „hatékonyan” kiszűrnek mindent, ami segíthetne ezekkel szemben: a kultúrát.
Az csak alibi, mellébeszélés, hogy a civilizációnktól idegen kultúrájú bevándorlókkal szemben kéne megvédenünk egy amúgy egészséges, erős és bölcsen önazonos európai kultúrát. A harmadik világból többnyire olyan emberek jönnek, akik számára még sokat jelent a mi kultúránk és a sajátjuk is, akiknek tehát működik az immunrendszere. Az idegen test, amit kultúránknak mint immunrendszernek ki kellett volna vetnie magából, a globalizált ál-tolerancia, mely számára a türelem nem a mások kultúrájának tisztelete, hanem az „anything goes”, a minden úgyis mindegy cinikus közönye. A globális tolerancia itt már rég nem azt jelenti, hogy tisztelem a te más vallásodat, eltérő kultúrádat, mert nekem is van és tudom, milyen sokat jelent. Pedig gazdagíthatjuk eltérő kultúráinkat egymás megismerése által, a néhai keresztényi kultúra etikája szerint, ami már sem vallásos, sem laikus formában nem él tovább a globális multikulturalizmusban. Annyi maradt „tolerancia” címszóval: mi se hiszünk semmiben, hát ti se higgyetek. Nekem sincs identitásom, hát neked se legyen, oszt' helló.