A félszemű Iustitia

„Dicséretes, hogy a Központi Nyomozó Főügyészség ennyi energiát fordít a közélet tisztaságának megőrzésére. A jogállam érdeke ugyanis azt kívánja, hogy legyen bármennyire bagatell az összeg, pitiáner az ügy, érdektelen a terhelt, az eset kerüljön kivizsgálásra, a bűnös megbüntetésre. Akkor is, ha történetesen ellenzéki, és ha az eljárásnak lehet olyan optikája, hogy a hatalom lecsap kritikusaira.

Azonban a Hiszékeny-ügyben (és egyéb ügyekben) megmutatkozó dicséretes bűnüldözői buzgalom nem minden esetben keríti hatalmába az illetékes szerveket. És ez látszik is.

Konkrétabban és minden leírt szóért vállalva a felelősséget: ha valaki azt hiszi, hogy az a színjáték még egyszer előadható, hogy a korrupció csak az ellenzéki enklávékban virágzik, és az ország többi része hótiszta, egészséges és jó illatú, az téved. Ennek eljátszásához már nem csupán Hiszékenyekre, de nagyszámban hiszékenyekre is szükség volna, azokból viszont egyre kevesebb van. Sőt, minden ilyen föllépés, meggyanúsítás csak az ezzel ellentétes képzetet erősíti. Akár ártatlan Hiszékeny Dezső, akár bűnös, a közvélemény nem fog mást gondolni a szocialistákról és utódszervezeteikről, csak egyre kevésbé érdekli már ez. Akár elítélik a volt alpolgármestert, akár fölmentik, a többség azt kérdezi majd az igazságszolgáltatás szereplőitől, hogy hát, ti máskor hol voltatok.

A túlnyomó többség látja a semmiből kinövő villákat, a méregdrága öltözékeket, a kikötőket, az órákat, az elkerített földeket, elorzott boltokat, értesül a külföldi magániskolákról, a luxusutakról, a vadászatokról, arról, hogy nem ötmillió, hanem annak az ezerszerese, tízezerszerese párolog el alkalmanként. Tudnak erről a kormánypárt elszánt védelmezői közül is sokan, csak valamiféle perverz gyönyört okoz nekik, ha az övéik lopnak, az ellenségeket pedig jól megbüntetik – elég szánalmas élet, de ők választották, nem szólok bele. Ám azt ők se hiszik, hogy ez jogállami működés lenne.”