„Talán most megint olyan történelmi helyzet van, amikor egyre többen látják úgy, hogy az ország katasztrofális válságban van. Itt tehát valami új lapot kell nyitni. A görcsöket fokozatosan fel kell oldani. Mégis, ezen az új lapon már nem a történelmi sérelmekkel kell foglalkozni, mert ennek a következménye az, hogy Magyarország nem előre néz, hanem hátra. Egy olyan országnak nem lehet jövője, amelynek nincs elképzelése arról, milyen jövőt akar. Ezt látjuk 1990 óta, hiszen nem született olyan jövőkép, amely átfogná az ország egészét, a határon belüli és kívüli magyarokat is. És az utóbbi 25 évben a helyzet iszonyatosan romlott. A rendszerváltásnak vesztese az ország lakosságának legalább 60 százaléka.
Olyan teljesen reménytelen többgenerációs nyomor, ami most alakult ki, bizonyos értelemben még a háború előtt sem volt. Akkor sem volt sok remény, de azok a szegények, a puszták népe legalább nem állt olyan mindennapi diszkrimináció középpontjában, mint ma a cigányok. Úgy tűnik, a jelenlegi olyan demokrácia, olyan köztársaság, amely ugyan az ország egészében gondolkozik, de csak annak jár sok minden, aki velük van a nemzeti együttműködés rendszerében.
Azt látjuk, hogy a felső százezer és egymillió folyamatosan iszonyúan sokat nyer. Aki pedig nem ismeri el a NER-t, az nincs. Nem az van, hogy nincs velünk, vagy ellenünk, hanem egyszerűen nincs. A kormánypárti média nem tájékoztat arról, mi történik az országban. Ami eljut az emberek többségéhez, az az állami populista demagógia.”