Félmunkát nem végzek

„A játékot miért nem tudod félvállról venni?

Mert ilyen vagyok, ezt hozom otthonról, így állok hozzá mindenhez, amit csinálok. Félmunkát nem végzek. Ez benne van a génjeimben, egy székely-sváb keverék vagyok, egy agyas fickó, aki hatévesen ovális labdával órákig dekázott az áhított pingpongkészletért, aki soha semmit nem ad fel. Pedig pokoli volt az első hat hónap anno a Herthában, sokkal gyorsabb és agresszívebb volt az egész. Emlékszem, a BVSC-ben félpályára játszottunk, aztán kimentem Berlinbe és 15-20 méterre szűkült minden, öt az öt ellen, plusz két szabad ember, kapuk nélkül. Először csak néztem, és nem értettem. De alkalmazkodtam, mert édesapámnak köszönhetően mentálisan már erős voltam.

Ma pedig már úgy beszélnek rólam kint, hogy „a Pál mentalitása”. A németnél is németebb vagyok, ha elhatározok valamit, azt rendesen csinálom, soha nem kések, precízen végzem a munkámat, nem keresek kifogásokat, beleteszem a maximumot, és enyém a felelősség a végén. De én pumpálom fel a labdákat a kapura-lövő edzés előtt, pontosan bemérem 0,8 bar-ra, hogy ne legyenek kifogások, amikor a játékosok kapura rúgnak, és tudjam őket cseszegetni, hogy ez a labda se nem kemény, se nem lapos, tudom, hisz én csináltam. Erre összekapják magukat.(…)

A közeg alatt mit értett?

Hogy milyen hozzászólásokat kapok majd az első elveszített tétmeccsünk után… De engem ez nem érdekel. Magyarországon a másik munkáját mindenki nagyon jól tudja minősíteni, és valamiért fontosnak is tartja, hogy megtegye. Ahelyett, hogy a sajátjával foglalkozna és azt végezné el precízen. És ha majd megkérdezik, akkor adjon tanácsot, mondja el a véleményét. Ha pedig nem, akkor maradjon csöndben. De akit megkérdeznek, azt nyilván azért kérdezik, mert valamit letett már az asztalra. Aki nem tett le semmit, se sportban, se másban, vagy az, akit nem is kérdeznek, az várja meg a sorát, hogy megkérdezzék. Vagy tegyen valamit ezért.

És a szurkolók?

Persze, ők is számítanak, azok, akik tényleg szeretik a focit, mert ők Németországban és Magyarországon is látják, ha az ember nem alibizik, hanem becsületesen dolgozik, ezért nem bántanak senkit, „csak” szurkolnak. És az én lelkiismeretem mindig rendben van. Berlinben és a válogatottnál is ugyanúgy működöm: csütörtökig még idegbeteg vagyok – hogy a munkát el tudjuk végezni, ne legyen sérült és minden működjön –, aztán pénteken már halálosan nyugodt, mert az aznapi edzésen már semmi nem dől el, nem lehet se ki-, se bekerülni a csapatba. Aztán szombaton egy jót lábteniszezek Szabics Imivel (a válogatott másodedzője), és lazák vagyunk, mert megcsináltuk a munkát, felkészültünk a meccsre. A játékosok is rendben vannak. Egy profi edző ennél többet nem tud tenni, azon, hogy a labda majd befelé vagy kifelé pattan-e, hova idegesítsem magam. Vagy azon, hogy ez valakinek ok a kárörömre. Abszolút nem érdekel. De soha nem is néztem, hogy a másiknak mije van, én mindig a saját dolgommal foglalkoztam, azért dolgoztam és próbáltam menni előre. Hálás vagyok a jóistennek, hogy ilyen családba születtem, ahol ezt nevelték belém. Ezért voltam sikeres játékosként, ezért vagyok az most utánpótlásedzőként. Azt nem tudom, hogy mi jön még az utánpótlásban és a felnőtt edzősködésben, egyiknek se vagyok a végén, de amibe eddig belekezdtem, azt mindig el tudtam végezni.”