Régi-új szót tanulunk: blaszfémia. Ami nem csak istenkáromlás, hanem istengyalázás is: a vallás tiszteletben álló jelképeinek és magának az Istennek a sértő szándékú lealacsonyítása. Belefér-e ez a véleményszabadságba, és mint ilyen, védelem illeti-e?
Nem igaz, hogy ez egyszerű igen-nem kérdés. Már ott elágazik, hogy aki blaszfémiát követ el, vajon az Istent vagy a hívőt alacsonyítja-e le. Ez ugyanis nem mindegy. Isten jogi eszközökkel nem védhető, sem teológiai, sem filozófiai értelemben. Isten megsértésével a jognak nincs dolga. Ha nincs Isten, azért, ha van, azért. Ha tehát úgy tesszük fel a kérdést: szabad-e tiltani, korlátozni Isten gyalázását, a válasz az, hogy nem.
Ha azonban azt tételezzük fel, hogy a blaszfémia a hívőt sérti, már egészen más a helyzet. Ha egy karikaturista Krisztust részegen ábrázolja, azzal azt állítja – nem pedig véli –, hogy az a személy, akit a keresztény hívő isteni lénynek, a legfőbb jó megtestesülésének tart, valójában egy részeges fráter. A hívő tehát egy hülyeségben hisz. Sértő ez? Igen.
Védendő jog, hogy meggyőződésemben sértegethessenek, hogy olyan embernek állítsanak be, aki hülyeségekben hisz? Nem védendő.
Tiltandó, hogy vallási meggyőződésemben sértegessenek? Na ez mérlegelést igénylő kérdés. Mert jogos az aggodalom, hogy a tiltás szétválaszthatatlanul összekapcsolódik a véleményszabadság valóban kiemelkedően jelentős jogának korlátozásával. Jogos az aggodalom, hogy többet veszítünk a vámon, mint amennyit a réven nyerünk. De jogos az a feltételezés is, hogy túl nagy az ár, nem éri meg.