„A modern maszkulin egyén, a tőkés rendszer domináns szubjektuma, reprezentálja a kapitalista versenyben való helytállás akaratát, az ehhez szükséges intellektust, a rendszer igényeihez alkalmazkodó személyiségjegyeket, melyek még mindig a fordista rendszer fegyelmezett bérmunkás alakjához köthetőek – és melyek, ami még lényegesebb: önmaguk is a alapvető jellemzőikben eme »leválás« termékei, Ahogy másik oldalról maguk a »feminin« személyiségjegyek is. Ebben az értelemben az érték-leválás természetesen bír kulturális-szimbolikus és szociálpszichológiai aspektusokkal is.
Nagyon is létezik az értékforma patriarchális uralma, amely mintegy betetőzte (és új minőséget hozott, mint látni fogjuk) a nem-kapitalista rendszerek patriarchális társadalmi viszonyait. Mindez azt is jelenti, hogy a modernitásban nem a »nők felszabadulása« történik meg, hanem egy valódi szétválása két (női és férfi) világnak – ez a premodern korszakokban nem volt így, noha a patriarchátus ezekben az időkben durvábbnak tűnhet (vagy éppen puhábbnak, történelmi korszakoktól függően). Ez a nemek közti szétválasztás érinti a két világ kulturális-szimbolikus és társadalmi-pszichológiai dimenzióit is. Maga a leválasztás kontextusában értett »szenzibilitás« is természetesen történelmileg meghatározott jelenség: a reprodukcióban a nők által végzett tevékenységeket írja le (minta háztartási munkák, »családi érzelmekkel teli otthon« megteremtése, gyereknevelés, ápolás stb.), melyek csak akkor jöttek ebben a formában létre, amik elvált egymástól a kapitalista bérmunka és a háztartási reprodukció világa. (...)
Itt válik egyértelművé a feminista mozgalom alapvető dilemmája: a patriarchátus megszüntetéséhez az egész modern árutermelési módot kellene megkérdőjelezni, természetesen nem a premodern múlt, hanem egy radikális átalakulás nevében. Amíg a termelés »maszkulin« logikája fennáll, addig minden ezen kívülálló (»feminin«) tevékenység és karakterjegy alsóbbrendű lesz. Maga a leválasztás léte a probléma, amely létrehozza a termelés »logikus« és a háztartás »irracionális« világát – az emancipáció igazi útja ennek a leválasztásnak a meghaladása. Ebben a logikában az »egyenlő jogokat« követelő feminizmus követelése párhuzamba állíthatóak a hagyományos munkásmozgalom »tisztességes bérre« irányuló revindikációival - egyik sem kérdőjelezi meg a feminizmus esetében a társadalmi élet kettészakadásának, míg a munkásmozgalom esetében magának az értéktermelésnek a rendszerét. Noha, mint nem győzzük hangsúlyozni, ezek a követelések jogosak és támogatandóak, limitálják is egyben ezeknek a mozgalmaknak a hatósugarát a lehető legreformistább gazdasági és politikai igényekre. (...)
A neoliberalizmus nem pár gonosz ember összeeskövése volt, nem a Bilderberg-csoport találmánya, hanem a kapitalizmus önmagában adekvát, valószínűleg egyedül lehetséges válasza a hetvenes évek válságára, a keynesiánus politika krízisére. A reálgazdaság már halott volt, amikor a pénzügyi gazdaság domináló szerepe megérkezett: a »túlzásai« nem megremegtették a rendszert, hanem megmentették, vagy legalábbis elodázták a bukását. Ahogy mondani szokás: nem a kapitalizmus van válságban, maga a kapitalizmusa a válság (és ennek adminisztrációja lett az új rend). »A tőkés termelés állandóan arra törekszik, hogy ezeket az immanens korlátokat leküzdje, de csak olyan eszközökkel küzdi le őket, amelyek e korlátokat újabb és hatalmasabb méretekben állítják útjába. A tőkés termelés igazi korlátja maga a tőke.« (...)
A mai kapitalizmus alapvető tendenciája, hogy miközben az ön- és világpusztító tendenciái egyre nyilvánvalóbbak, az automata szubjektum önmozgásának imperatívuszai egyre kilátástalanabbá teszik nem csak ezeknek az imperatívuszoknak a megkérdőjelezését, hanem már a pusztítás ütemének a csökkenését is. Ebben a tendenciában értelmezhető, hogy miközben az őrült logika társadalmi meghatározottságok sokaságát (magánszféra-közszféra, munka-szabadidő, férfi-nő...) teszi idejétmúlttá, ezeknek a meghatározottságoknak a kényszerítő ereje mit sem csökken. A meghatározottságok a maguk formájában barbarizálódnak.
A patriarchátussal is ez történik, köszöni szépen, jól van - miközben egyre nagyobb őrültség. A kapitalizmus válsága nem az elpusztulásának lehetőségét jelenti egyelőre, hanem a világ elpusztulásáét. Az uralkodó társadalmi szubjektum nem tűnt el, hanem abban a formájában barbarizálódik, amelyben megfagyott: mint modern férfi. A patriarchátus megszüntetése nem lehetséges a tőkés értéktermelés felszámolása nélkül.
A nő csak a társadalmi konstrukció egy aspektusa: fetisisztikus forma, amely a nemben ölt testet. Ennek értelmében a nők felszabadulása nem azt jelenti, hogy ők is eljátszhatják a társadalomban a hagyományos férfi szerepeket, nem is csupán azt, hogy megszűnik az alárendeltségük, hanem hogy megszabadulunk végre a »feminitás« (és persze a »maszkulinitás«) fetisisztikus kategóriáitól és vele végre véget vetünk az emberiség előtörténetének.”