„A modern maszkulin egyén, a tőkés rendszer domináns szubjektuma, reprezentálja a kapitalista versenyben való helytállás akaratát, az ehhez szükséges intellektust, a rendszer igényeihez alkalmazkodó személyiségjegyeket, melyek még mindig a fordista rendszer fegyelmezett bérmunkás alakjához köthetőek – és melyek, ami még lényegesebb: önmaguk is a alapvető jellemzőikben eme »leválás« termékei, Ahogy másik oldalról maguk a »feminin« személyiségjegyek is. Ebben az értelemben az érték-leválás természetesen bír kulturális-szimbolikus és szociálpszichológiai aspektusokkal is.
Nagyon is létezik az értékforma patriarchális uralma, amely mintegy betetőzte (és új minőséget hozott, mint látni fogjuk) a nem-kapitalista rendszerek patriarchális társadalmi viszonyait. Mindez azt is jelenti, hogy a modernitásban nem a »nők felszabadulása« történik meg, hanem egy valódi szétválása két (női és férfi) világnak – ez a premodern korszakokban nem volt így, noha a patriarchátus ezekben az időkben durvábbnak tűnhet (vagy éppen puhábbnak, történelmi korszakoktól függően). Ez a nemek közti szétválasztás érinti a két világ kulturális-szimbolikus és társadalmi-pszichológiai dimenzióit is. Maga a leválasztás kontextusában értett »szenzibilitás« is természetesen történelmileg meghatározott jelenség: a reprodukcióban a nők által végzett tevékenységeket írja le (minta háztartási munkák, »családi érzelmekkel teli otthon« megteremtése, gyereknevelés, ápolás stb.), melyek csak akkor jöttek ebben a formában létre, amik elvált egymástól a kapitalista bérmunka és a háztartási reprodukció világa. (...)
Itt válik egyértelművé a feminista mozgalom alapvető dilemmája: a patriarchátus megszüntetéséhez az egész modern árutermelési módot kellene megkérdőjelezni, természetesen nem a premodern múlt, hanem egy radikális átalakulás nevében. Amíg a termelés »maszkulin« logikája fennáll, addig minden ezen kívülálló (»feminin«) tevékenység és karakterjegy alsóbbrendű lesz. Maga a leválasztás léte a probléma, amely létrehozza a termelés »logikus« és a háztartás »irracionális« világát – az emancipáció igazi útja ennek a leválasztásnak a meghaladása. Ebben a logikában az »egyenlő jogokat« követelő feminizmus követelése párhuzamba állíthatóak a hagyományos munkásmozgalom »tisztességes bérre« irányuló revindikációival - egyik sem kérdőjelezi meg a feminizmus esetében a társadalmi élet kettészakadásának, míg a munkásmozgalom esetében magának az értéktermelésnek a rendszerét. Noha, mint nem győzzük hangsúlyozni, ezek a követelések jogosak és támogatandóak, limitálják is egyben ezeknek a mozgalmaknak a hatósugarát a lehető legreformistább gazdasági és politikai igényekre. (...)