Hiszel a varázslatban?
Hiszel az igazi varázslatban? Abban, amelyik nem a külsőségekben lakozik, hanem a szívekben? A Fővárosi Nagycirkusz karácsonyi műsora erre a kérdésre próbál látványos választ adni, inkább több, mint kevesebb sikerrel.
A legdurvább fless az volt, amikor tudatosult bennem, hogy hé, az átmenetivel szemben ezek a gyerekek nagyrészt már végleg itt lesznek, és én vagyok az, meg a három kolléga, aki a család helyettesítő, akár tetszik, akár nem.
„Van egy srác a csoportban, nehezen értük el egymást, de túl vagyunk rajta, szóval sokszor magányossá válik, szomorú, meg morog, dünnyög minden kis semmiségen.
Egyszer mondtam neki, hogy micsoda egy depressziós vagy te.
- Jaj isten őrizz!
- Na, miért tiltakozol annyira, én is szoktam depressziós lenni. Úgy értettem rosszkedvű.
- Hát én nem vagyok az. Az kéne még, hogy elvigyetek valami pszicho vizsgálatra.
- Jaj, nem azért mondtam, csak, hogy miért vagy szomorú, mi bajod, mi hiányzik.
Tettem fel a kérdést lazán, elfelejtve egy pillanatra, hogy hol vagyok.
- Mi hiányzik, mi hiányzik? Egyet mondok, a család.
- Ó.
Csend.
- Soroljam még?
- Ne.
Megkezdődött közben a karácsony. A héten több állandó támogató jött ünnepelni, nagyon kedves dolgok. Hangulat már van, és az ünneplő ruhák is folyamatos készenlétben. Érzelmileg mindig helyre rak ez az időszak, sokaknak javasolnám.”